Ridley Scott: Az utolsó párbaj és A Gucci-ház (2021)

Le a kalappal Ridley Scott előtt, aki 83 évesen egy év alatt két monstre produkciót mutatott be, hiszen Az utolsó párbaj után rögtön itt A Gucci-ház, miközben producerként A farkas gyermekei című sci-fi sorozaton is dolgozott. És egyik sem kétszereplős kamaradráma, Az utolsó párbajban egy hiteles, látványos és izgalmas középkori történetet kellett elmesélnie izgalmas csatákkal és a címbéli véres párbajjal, míg A Gucci-ház esetében egy csillogó-villogó, három évtizedet átívelő családregényt készített abszolút luxuskörnyezetben, ahol csak a ruhák kerülhettek annyiba, mint egy igazán drága magyar produkció úgy egészében.

Kritikánk az előző és az utóbbi filmről ITT és ITT olvasható

Ingmar Bergman: A hetedik pecsét és A nap vége (1957)

A legendás svéd rendező egy év alatt produkálta két legismertebb, legikonikusabb munkáját. Az előbbi a középkorban, a nagy pestisjárvány idején játszódik, amikor keresztes hadjáratból visszatért lovag (Max von Sydow) magával az őt elragadni készülő Halállal sakkozik, hogy haladékot nyerjen és megtalálja Istent, de csak a kor borzalmaival szembesül, az utóbbiban egy öreg orvos tér haza doktorra avatásának ötvenéves jubileumára. Útja során álom- és emlékképekben találja szemben magát ifjúkora emlékeivel, de persze többről is van itt szó. Ha hihetünk a filmográfiájának, Bergman 1957-ben egy harmadik filmet is rendezett Közel az élethez címmel, amelyben három, látszólag teljesen különböző nő találkozik egy szülészeten.

Alfred Hitchcock: Hátsó ablak és Gyilkosság telefonhívásra (1954)

Alfred Hitchcock életműve olyan hatalmas, munkatempója pedig olyan szédítő volt – a lehető legegészségtelenebb életvitel mellett, hogy nem csoda, hogy akadt év, amikor duplázni tudott – ami azt illeti, 1955-ben és 1956-ban is ezt tette, csak nem olyan emlékezetes munkákkal, mint ezek. Nehéz is eldönteni, hogy a James Stewart és Grace Kelly főszereplésével készült, azóta rengetegszer feldolgozott Hátsó ablak a jobb, vagy a félresikerült feleséggyilkosság történetét elmesélő Gyilkosság telefonhívásra, de ha az Oscar-jelölések számát vesszük, akkor mindenképpen az előző, de így is mind a kettőt tanítani kéne – tanítják is!

Mel Brooks: Az ifjú Frankenstein és Fényes nyergek (1974)

Mel Brooks két filmet is készített 1974-ben, annyi könnyítéssel, hogy mindkettő paródiának tekinthető, az első a horror műfajáé, a második a westerné, de akadt nehezítés is. Merthogy alapból mindkettőnél nem csak rendezőként, de forgatókönyvíróként is funkcionált, de a Fényes nyergek esetében ő szerezte a filmzenét is, és eljátszotta az egyik főszerepet. Itt az együgyű, könnyen befolyásolható William J. Le Petomane kormányzóként láthattuk, amiben van egy kis fricska is: a Le Petomane név a XIX. századi Franciaország nagy nevettetőjére utal, ezen a művésznéven lépett fel ugyanis Joseph Pujol, aki "hivatásos fingóként" dolgozott: egész dalokat tudott „eljátszani”, de a gyertyát is el tudta fújni több méterről. Állítólag Johnny Depp legnagyobb vágyálma, hogy egyszer eljátssza őt.

Steven Spielberg: Schindler listája és Jurassic Park (1993)

Ha Ridley Scott esetében „monstre produkciókról” beszéltünk, akkor mit mondjuk Steven Spielbergről, aki 1993-ban lenyomta minden idők egyszerre legnyomasztóbb és legfelemelőbb filmjét és a Jurassic Parkot, amely nem csak mint történet volt elképesztő, de mint technikai kihívás is, hiszen addig még sosem élesztett fel senki dinoszauruszokat. A viccet félretéve, mindkét film elképesztően nagy feladat volt a maga műfajában, és talán azért sikerült mindkettő ilyen jóra, mert valahogy pont azzal egészítették ki egymást, hogy teljesen mások voltak, az egyik a lehető legmélyebb dráma, a másik a színtiszta szórakozás. Akárhogy is, a két produkció együtt 11 Oscar-díjat hozott Spielbergnek, a jelöléseket már össze sem számoltuk.

Francis Ford Coppola: Magánbeszélgetés és A keresztapa 2. (1974)

Ahhoz képest, hogy következő munkája, az Apokalipszis most (1979) majdnem három évig készült – ebből csak a forgatás nagyjából 13 hónap volt -, meglepő, hogy Coppola egy év alatt két ilyen csodás filmet forgatott le. Igaz, a Gene Hackman főszereplésével készült Magánbeszélgetés kisebb volumenű produkció volt – három Oscar-jelölést azért így is hozott -, de ugyanez aligha mondható el A keresztapa második részéről, igaz, a film majdnem el sem készült. Al Pacino a forgatás előtti napon jelentette be, hogy visszalép, mert nem tetszik neki a forgatókönyv, amit még aznap este gigászi munkával teljesen átírtak. A végén a film hét Oscar-díjat kapott, köztük egyet a forgatókönyvért – Al Pacino viszont nem volt a díjazottak között.

Steven Soderbergh: Traffic és Erin Brockovich – Zűrös természet (2000)

Azon túl, hogy összehozott egy Oscar-díjat Amerika üdvöskéjének, Julia Robertsnek, aki ezért örökké hálás lehet, Soderbergh magának is beszerzett egyet a mexikói drogháború komplexitását vizsgáló Trafficért legjobb rendezőként. Ami azért vicces, mert némileg egyedülálló módon az Erin Brockovichért is jelölve volt rendezőként, vagyis saját magát győzte le, és ilyen is ritkán adódik a filmtörténelemben. Ami adná a kérdést, hogy melyik rendezése jobb VALÓJÁBAN, de a két film annyira különböző, hogy erre nehéz lenne egyértelműen válaszolni.

Steven Spielberg: Világok harca és München (2005)

Igen, megint Spielberg, aki akár háromszor is szerepelhetne ezen a listán, hiszen a Különvéleményt és a Kapj el, ha tudsz!-t is ugyanabban az évben, 2002-ben rendezte, de nekünk másfelé hajlott a kezünk. Igaz, hogy az H.G. Wells klasszikusának Tom Cruise főszereplésével készült feldolgozása, a Világok harca nem tartozik a legjobb alkotásai közé, a javarészt Budapesten forgatott München azért már más tészta. A müncheni olimpián elkövetett terrortámadás felelőseit levadászó izraeli kommandó története szikárabb, összetettebb és fajsúlyosabb történet, ahogy a szereplőgárda is sokkal „kvalitásosabb”, ahogy a régiségpiacon szokás mondani, arról nem beszélve, hogy mennyivel bonyolultabb témát boncolgat.

Martin Scorsese: Az ír és Rolling Thunder Revue (2019)

2019 volt az év, amikor a legendás Martin Scorsese és a Netflix egymásra talált. A streaming óriás Scorsese segítségével lépett szintet a saját gyártású tartalom terén, de a rendező is jól járt. Több évtizedét átölelő, a színészek digitális öregítése miatt (is) méregdrága maffiameséjét ugyanis egyetlen nagy stúdió sem merte bevállalni, de a Netflix állta a cechet, és még egy zenész doksira is futotta, ami szintén Scorsese régi szenvedélye volt. Bob Dylannel ráadásul már korábban is dolgozott együtt A Bob Dylan-dosszié (2005) című dokumentumfilmjén, most pedig az énekes 1975-ös turnéját dolgozta fel, helyenként játékos fantáziaelemeket is felhasználva.  

Zúzós riffek a SZESSÖNben! A PORT.hu zenés műsorának legújabb vendége Kiss Jenő, aki testépítő körökben ismert, hiszen 1996-ban ő volt a Mr. Universe világbajnoka. Izomzatát nem a szél hordta össze, de most kiderül, mire megy a brutális erő hat vékony fémhúrral szemben.