Bár Ridley Scottot még most is simán nevezhetjük a legnagyobb élő rendezők egyikének, mind Az utolsó párbaj (2021), mind a Napóleon (2023) csalódást okozott. Egyik sem hozta a zsigeri izgalmat, a magával ragadó látványt, és főleg nem hozták az izgalmas és hiteles csatajeleneteket, a kosztümös kalandfilmek esszenciáját. Ha nem is hibátlan, de a 2000-ben bemutatott, többször Oscar-díjas, magát a műfajt is újradefiniáló Gladiátor folytatása azért megmutatja, hogy még mindig tud a már 87 éves mester, bár pont az első film magasztos erkölcsi mondanivalója húzza le a Gladiátor II-t. Ez volna a jobb sorsot érdemlő Róma álma, ahol a hatalom kikerül a zsarnoki császárok kezéből, vissza a szenátushoz. Mintha maga a szenátus olyan pazar intézmény lett volna.       

Az új film hőse az első részben még csak 12 éves Lucius (Paul Mescal), akit édesanyja, Lucilla (Connie Nielsen) kimenekít Rómából, hogy az észak-afrikai Numidiában érjen férfivá. Csakhogy Róma így is utoléri: a Marcus Acacius tábornok (Pedro Pascal) által vezetett római seregek meghódítják a tartományt, az ekkor már Hanno névre hallgató hősünk szerelme elesik a harcban,

ő maga előbb rabszolga, majd gladiátor lesz.

Tehetségére a nagyravágyó, mindenkit manipulálni képes Macrinus (Denzel Washington) figyel fel, akinek tervei vannak vele. Hanno sorra aratja a győzelmeket az arénában, miközben a Colosseum folyosóin megismeri igazi apja, Maximus történet. Eközben Macrinus egyre jobban a befolyása alá vonja a két kegyetlen, de gyenge akaratú társcsászárt, Getát (Joseph Quinn) és Caracallát (Fred Hechinger), és lassan arra is rájön, ki a pártfogoltja, és ez mindenki számára csak veszélyt jelent. A szabad és demokratikus Rómáról szőtt álom szertefoszlani látszik, de nem Hollywoodban járnánk, ha nem találtak volna ki erre is egy szirupos, közhelyes és bántóan rossz lezárást.

A film végére haragszom – nem lett csapnivaló, inkább csak megúszós -, magára a filmre nem. Persze, vannak marhaságok, de ezek iszonyú látványos marhaságok, mint a vérszomjas páviánok, az orrszarvú háton harcoló gladiátor vagy a cápák a vízzel elárasztott arénában, akik felzabálják azokat, akik az ott eljátszott tengeri csata során közéjük zuhannak. Ezekből még többet is néztem volna, annyira nem zavart, mert mindez látványos volt, izgalmas és csodásan fényképezett – az operatőr egyébként az a John Mathieson volt, aki az első Gladiátor-filmet vette fel.

Lehet mondani, hogy a második rész önmagában is tök felesleges, és lehet, hogy tényleg az, de van benne fantázia, kreativitás és szórakoztatás.

Persze eltelt 24 év, közben pont a Gladiátor sikerén felbuzdulva sorra jöttek az ún. kardozós-szandálos filmek és sorozatok, az utóbbiak közül pedig a Spartacus: Vér és homok (2010) és folytatása új szintre emelte az arénabeli stilizált, mégis rendkívül valósnak ható vérontást. Amit Scott sem tud vagy akar überelni, de ezzel nincs is baj. Ahol megbotlik a film, az a politika.

Értem én, hogy ilyenkor szokás az előzményekhez kapcsolódni, ráadásul Lucius annak a filozófus-császár Marcus Aureliusnak az unokája, akinek az ideális római államról alkotott nézetei alkották az első fim erkölcsi mondanivalóját. Ezt a mondanivalót pedig nem lehet csak úgy kidobni az ablakon.  Itt a film a saját morális csapdájába esik, ahol már nem elég a sok látványos vérontás és hősünk diadala az aréna homokjában,

itt egy olyan eszmének kéne diadalmaskodnia, ami a világtörténelem során oly ritkán diadalmaskodott, de Rómában soha.

Ráadásul a film úgy sulykolja belénk a „minden jó lesz, ha a szenátus visszakapja a hatalmát”, hogy közben megmutatja, hogy milyen korrupt és befolyásolható a nagyra becsült testület. Igaz, az események központjában lévő Macrinust alakító Denzel Washington most is zseniális, még úgy is, hogy picit túltolja a nagy manipulátort, de Scott nem mindig tudja jól használni őt, és ez különösen a végére igaz, amit nagyon sok szempontból lehet kritizálni, és ezek közül csak az egyik, hogy a valóságban ilyesmi ott, akkor és így sosem történt meg.

A másik hősünk természetesen Paul Mescal, aki egyszerre jó és rossz választás is volt. Rossz, mert nincs meg benne az ereje teljében lévő Russell Crowe karizmája, de ezen a pályán nehéz is versenyezni, és jó választás, mert nem az a klasszikus hős alkat, így a felemelkedése hitelesebb, izgalmasabb. Ő akkor jó, ha egy hétköznapi figurát alakít, beszélget vagy mosolyog – a legjobb pillanataiban keserűen mosolyog! -, és akkor rossz, ha magasztosnak kell lennie. Kellemetlenek azok a jelenetek, ahol vezért kell játszania - maradjatok mellettem, mondja gladiátor társainak, az első filmet idézve, majd ő maga lép le mellőlük -, de még rosszabb, amikor lelkesítő beszédet kell mondania. Olyat mondjuk kevesen tudnak kellően meggyőzően és hitelesen mondani, ő nem tartozik közéjük, de nem is kap mindig jó párbeszédeket. A saját mottója, ami valahogy így hangzik:

Ahol a halál van, ott mi nem vagyunk, ahol mi vagyunk, ott nincs halál

teljesen értelmetlen, pláne úgy, hogy mindig ütközet előtt mondja el, ahol rengetegen halnak meg, de összességében Mescal nem volt rossz választás. Hozzá képest Pedro Pascal inkább epizodista egy jól induló, de a végére súlytalanná váló szerepben, ráadásul a karaktere túlságosan is rezonál Maximuséra, ahogy Connie Nielsen karaktere is inkább közhelyesre sikerült.

Tudom, sokan fognak fanyalogni a film kapcsán, és az is lehet, hogy többnyire joggal, de azt senki sem várhatta el halálos komolysággal, hogy a 87 éves Scott 24 év elteltével csak úgy csuklóból megismétli azt a bravúrt, aminek a maga idejében a Gladiátor számított. Én a magam részéről annak is bőven örültem, hogy a második rész nem lett olyan lapos és túlgondolt, mégis üres, mint a Napóleon volt, és bizonyos pontokon azért megcsillant benne a rendező egykori zsenialitása!

Értékelés: 7/10