Nem véletlen, hogy a skandináv krimi, legyen szó irodalomról vagy filmről – a kettő között persze nagyon is van átjárás – egy remek brand, egy jól működő márka. Amit lehet másolni, próbálkoznak is sokan, hiszen vannak könnyen koppintható elemei, adott esetben modorosságai, de a legfontosabb elemét mégis borzasztó nehéz visszaadni vagy akár megfogalmazni. Ez pedig

a hangulat.

Legyen szó a norvég fővárosról, egy dán rendőrőrsről vagy izlandi halászfaluról, az ott történtek elválaszthatatlanok attól a közösségtől, amelyben játszódnak – és attól a környezettől, amelyben játszódnak. Ez minden szempontból igaz a Netflix svéd minisorozatára, Az áttörésre (2025), amely egy kisvárost megrázó kettős gyilkosságról szól.

Helyesbítünk, a négy részes minisorozat nem a gyilkosságról szól, hanem

az azt követő nyomozásról, amely 16 éven át nem hozott semmilyen eredményt.

Pedig az ügyért felelős rendőrtiszt (Peter Eggers) eleinte azt hitte, napok kérdése elfogni a tettest, hiszen volt szemtanú, a gyilkos vérét pedig megtalálták azon a késen, amivel egy kisfiúval és egy középkorú nővel végzett, és amit a tetthelyen hagyott. Csakhogy telnek a napok, és az ígéretes nyomok nem vezetnek sehová, a tanú,

a DNS minta pedig semmivel sem passzol az amúgy is hiányos adatbázisban. Telnek a hetek, a hónapok, majd az évek, a rendőrség mindent felforgat, minden módszert bevet, tudják, hogy akit keresnek, ott van valahol az orruk előtt, de semmi. A nyomozó képtelen elengedni az ügyet. Már csak azért is folytatja a munkát, mert ígéretet tett az áldozatok családjainak, akárcsak Jack Nicholson tette Az ígéret megszállottjában (2001) vagy Haumann Péter a Szürkületben (1990) – mindkét film ugyanazon Dürrenmatt kisregény alapján született.

Amikor kiderül, hogy 16 év után végre le kell zárni a megoldatlan ügyet, váratlanul megszületik a címbeli áttörés, vagy inkább annak ígérete – hősünk a rádióban azt hallja, hogy Amerikában a családfakutatás módszerének segítségével 40 év után fogtak el egy sorozatgyilkost. Meg is keres egy családfakutatót (Mattias Nordkvist), elmondja, miről van szó, a férfi pedig rávágja, nem gond, ő rögtön megtalálja az illetőt. Naná, hogy azonnal akadályokba ütközik, a film azonban nem a „csavaros” nyomozásról, a bravúros megoldásokról és az akadályokról szól, hanem két férfiről, akik csak mennek előre, fanatikusan, elszántan, aprólékos, lélekölő munkával.

Amiben nincs semmi hősies – ha egy gyanúsítottat elfognak, az a kommandósok munkája, akkor a nyomozó és társai a kocsiban ülve várnak.  Itt nincs semmi látványos, szürke emberekről van szó egy szürke kisvárosban – na jó, Linköping, ahol mindez játszódik, Svédország ötödik legnagyobb városa, de a lakótelep, ahol a gyilkosság történt, lehetne akár Kazincbarcikán is. Mégis, valahogy baromira meg tudja érinteni az embert ez az egész.

Miközben néztem a sorozatot, rendszeresen beleborzongtam abba, amit láttam, és nem a történet miatt, hanem, utólag átgondolva az egészet, az érzelmi töltet miatt.

nyilván leginkább a rendőrnyomozót, akinek nem csak „házon belül”, de a meggyilkoltak családtagjaival is újra meg újra el kell számolnia eredménytelenségével. Van ebben nyilván klisé is, mint az, ahogy az egészre rámegy hősünk házassága, fia, akivel nincs közös témájuk, gyakorlatilag nélküle nő fel – ilyet sokszor láttunk már, most sem hat túl erősen. Némi bepillantást kapunk a családfakutató életébe is, akinek tinilányával vannak gondjai. Ezt a részt vagy nem dolgozták ki rendesen, vagy a rendezőnő, Lisa Siwe (az eredeti svéd-dán A híd sorozaton is dolgozott), elégnek tartotta érzékeltetni, hogy bizony neki sincs minden rendben odahaza. Akárhogy is, ez a történetszál hagy némi űrt maga után, ahogy azt a némileg érthetetlen tényt sem magyarázzák meg, miként került a gyilkos késére és sapkájára a saját vére. Engem érdekelt volna néhány más részlettel együtt, mert ez azért elég meglepő fordulat még a történet elején, de még ez sem vette el a kedvem Az áttöréstől.

A titok talán a főszereplő, Peter Eggers (Instant dohány, A tó szelleme) játéka, akinek a tekintetében egy ponton túl olyan, ha nem is fájdalom, inkább elgyötörtség jelenik meg, amit nyilván nagyon nehéz visszaadni. Tulajdonképpen minden körülötte kering, az ő megszállottsága körül, hiszen a családfakutató megjelenése nem csak a megoldással kecsegtet, hanem egy új konfliktusforrás is, hiszen a két makacs férfinek teljesen más a munkamódszere, a természete. Ugyanez igaz hősünk kapcsolatára, arra a jó szimatú, de gátlástalan újságírónőre,

Eggers rendkívül visszafogott, de nagyszerű játékkal tolmácsol mindent, ami rajta keresztül történik. Szinte nem is látszanak rajta a megélt érzelmek, mégis minden leolvasható róla – egy 16 éven át tartó kudarcról van szó, arról, hogy csalódást okozott mindenkinek, aki érintett az ügyben. Nyilván a többiek játéka is remek – a skandináv filmek színészvezetése mindig hibátlan -, de egyedül neki köszönhető az a borzongás, amit újra ás újra átéltem, miközben a sorozatot néztem.

Értékelés: 9/10