Ki tudja miért, de a két szimpatikus, bár középszerű színész, Helen Hunt és Bill Paxton főszereplésével készült Twister (1996) annak idején komoly sikert aratott:

közel 500 millió dolláros bevételt hozott a kasszáknál, illetve Oscar-jelölést kapott a vizuális effektek és a hang kategóriában.

Bár a kritikusok fanyalogtak, a közönség imádta, talán azért is, mert akkoriban nagyon mentek a katasztrófafilmek, és bármit el lehetett adni, amit Michael Crichton írt – aki egyébként egy dokumentumfilm alapján rakta össze a történetet, és többen is beperelték plágium miatt. A film, ami leginkább a tornádó által felkapott, a képernyőn átsuhanó tehén miatt lett emlékezetes, 28 év után kapott valamit, ami a készítői szerint nem reboot, remake vagy folytatás, hanem egy új fejezet a tornádóhajkurászások történetében, Twisters - Végzetes vihar címmel. A baljóslatú Végzetes vihar alcímet természetesen a hazai forgalmazó biggyesztette oda, olyan nagy mészárlás azért nincs benne.

Az elején persze hullanak a fejek, mert ez a katasztrófafilmek aranyszabálya: kezdjünk erősen és adjuk meg a főszereplő alapmotivációját. Itt egy Kate nevű fiatal lány (Daisy Edgar-Jones) ered amatőr csapatával egy tornádó nyomába, hogy megnézzék, kioldható-e a széltölcsér néhány hordó nedvszívó polifonnal. Kiderül, hogy nem, és ez a csapat nagy részének életébe kerül, csak ketten élik túl, Kate és a radarokat kezelő srác (Anthony Ramos) – aki négy év múlva munkát ajánl a közben New Yorkba költözött lánynak.

Üzleti célra készítenek tornádóelemzéseket – és az abszolút üzleti alapon működő Hollywoodban minden eleve gyanús, ami az üzletről szól.

Szintén a viharok nyomában lohol a népszerű youtuber Tyler Owens (Glen Powell) és adrenalin függő színes csapata, akik élőzik a tornádókat, és színes rakétákat lőnek a közepükbe poénból. Kate és Tyler fújnak egymásra, de minden romantikus vígjáték alapja, hogy a két főhős először ne bírja egymást.

Igen, némileg meglepő módon a Twisters egy romkom szabályai szerint működik,

ahol a viharok és természeti katasztrófák elsősorban olyan dramaturgiai eszközként működnek, amik közelebb hozzák egymáshoz a két fotogén főszereplőt. És ez azért csak „némileg” meglepő, mert az eredeti film is egy zűrös válás története volt, amit szupertornádók billentettek helyre. Ezzel nincs is baj, legfeljebb annyira, hogy minden más szereplő a partvonalra szorul – legfeljebb a Kate anyját alakító, nehezen felismerhető Maura Tierney kap egy pici értékelhető játékidőt. Lee Isaac Chung rendező (Minari - A családom története) persze

figyel arra, hogy a románc és az akció egyensúlyba kerüljön,

ügyel arra, hogy a tornádóveszély folyamatosan erősödjön, de a történet alapvető csapdahelyzetét nem tudja kikerülni. Itt ugyanis minden arról szól, hogy közel kell kerülni ahhoz a bazi nagy tölcsérhez, hogy a tudományos bigyókat letehessék, így hiába más-más a tálalás, az akciójelenetek hamar önismétlővé válnak. Ami nem kifejezetten előnyös.

Persze van, ami nagyot szól, mint amikor hőseink jobb híján egy üres úszómedence alján találnak menedéket a pusztító vihar elől, vagy ahogy látjuk, hogyan alakulnak ki a viharfelhőkből a forgószelek. Máskor viszont szinte önmaga paródiájává válik az egész, amikor a szereplőket egyszerre fenyegeti egy elszabadult villamos, egy összedőlő mozi és egy összeroskadó víztorony, a repülő fémdarabokról nem is beszélve. Ettől függetlenül

a technikai stáb szép munkát végzett,

még akkor is, ha értelemszerűen sok a CGI, de a filmet tényleg Kolorádóban vették fel, olyan helyeken, ahol már pusztítottak szélviharok, és hagyományos, 35 milliméteres Kodak filmen forgattak mindent, ami nagyon szépen néz ki. Igaz, nem tudták megállni, hogy ne legyen egy kis folklór is: ezek szerint itt minden nap rodeó van, és mindenki cowboy szerelésben mászkál az utcán. Ez az általánosítás persze kijut a főszereplőkre is, ahol a szabadszellemű, szabadon élő srác sikeresen lazítja fel a kissé kocka lány gátlásait. Igaz, többet nem is tudunk meg róluk, maradnak egydimenziós karakterek nem igazán látványos tálalásban.

Hogy Glen Powell (Top Gun: Maverick, Imádlak utálni, A bérgyilkos, aki nem is volt) miért lett ilyen felkapott, azt még mindig nem értem – és ebből a filmből sem derült ki. Világos, hogy van egy fellépése, egy egészséges önbizalma, nem is rossz, de ilyenből azért elég sok van. Még több van abból a típusból, amit Daisy Edgar-Jones (Ahol a folyami rákok énekelnek) képvisel, akit inkább sorozatszereplőként tudnék elképzelni, de mindketten szimpatikusak, fiatalok, fotogének, tudják, hová kell állni, ha szól a rendező vagy az operatőr, és tudnak szépen nézni egymásra – és még szebben az ekkor még csak odaképzelt  CGI tornádókra, és ez is a színészszakma része!

Értékelés: 6/10