A remek első résznek is megvolt a maga fekete humora, de az nem ment a brutális akció kárára, itt viszont egy gyenge családi vígjátékot kapunk, ahol csak úgy mellékesen megy a bunyó.
Kevés filmet szerettünk annyira 2021-ben, mint a Bob Odenkirk főszereplésével készült Senkit – részben pont Odenkirk miatt, részben az elképesztő bunyói miatt, de főleg az alapkoncepció okán. Ami nagyjából ennyi: mi van, ha John Wick nem egy olyan gyönyörű emberpéldány, mint Keanu Reeves, hanem egy tök átlagos pasas, aki a sok gyilkolás után egy tök átlagos életet választ, amiben tökre nem boldog. A film attól volt igazán izgalmas, ahogy az apósa üzemében dolgozó, a kukásautót mindig lekéső Hutch Mansell újra megérzi a vér ízét, és még többet akar. Egy logikusabb, de kissé kíméletlen verzióban a folytatásban Hutch ott is hagyja a családot, hogy visszatérjen régi életéhez – a készítők nem ezt választották, és ezzel rengeteg kompromisszumot kötöttek. Ami sosem jó.
A Senki 2-ben (2025) hősünk ugyan megint gyilkol – korábbi adósságát törleszti az ügynökségnek -, de ugyanazt az unalmas életet éli, és közben hiányzik családja életéből. Arra nem kapunk választ, hogy lehet, hogy már nem élvezi az erőszakot, de kicsire nem adunk. A lényeg, hogy
újra egzisztenciális válságba és a kiégés szélére kerül, a megoldásnak pedig egy közös nyaralás ígérkezik.
Hutch ráadásul egy olyan vidámparkos helyre viszi a famíliát, ahol gyerekkorában járt és ahol rövid időre boldog volt, és innen egy az egyben a Chevy Chase-féle, oly sokszor folytatott és nemrég rebootolt Családi vakáció (1983) korhatáros, véres verzióját nézzük. Mármint a történet felét tényleg onnan nyúlták le, ami még nem zavarna, de a Chase-filmek humorát és bárgyú hangvételét is átvették, gondolván, ez illik egy nyári mozihoz.
Vagyis hősünk, a felesége (Connie Nielsen), a tinifia, a kislány és az apja (Christopher Lloyd) elkocsikáznak a lerobbant Plummerville nevű kisvárosba, ahol a vidámpark műszaki problémák miatt zárva, viszont már első nap összetűzésbe kerülnek a tahó helybeliekkel. Hutch sorra kerül szembe a helyi csempészfőnökkel (John Ortiz), a korrupt sheriffel (Colin Hanks egy tőle kissé idegen szerepkörben) és végül a szálakat mozgató eszelős maffiavezérrel (Sharon Stone) kerül konfliktusba. Mindig van egy pont, ahol kihátrálhatna a konfliktusból, de aztán mégis megszólal a benne lévő John Wick. Ami nem véletlen, hiszen mindkét történetet ugyanaz a Derek Kolstad írta, David Leitch rendező pedig ezúttal executive producerként tűnik fel. A rendező viszont új, Ilya Naishullert, a Hardcore Henry (2015) rendezőjét az indonéz Timo Tjahjanto (Kóbor árnyék) váltotta, aki ahhoz képest, hogy milyen szupererőszakos munkákat tett eddig le az asztalra, most visszafogta magát. Túlságosan is.
Senki - Viccesebb, mint a John Wick, de ugyanolyan kemény!
A Bob Odenkirk (Better Call Saul) főszereplésével készült új bosszúmese a John Wick készítőitől ugyanazt a formulát használja fel, mint a Keanu Reeves-féle eredeti, majd a feje tetejére állítja az egészet. Ami tök jó dolog.
Tovább
Az új film a legnagyobb jóindulattal is csak másfél elfogadható akciójelenetet tartalmaz, és ezek a közelébe sem érnek az első rész legendás buszos bunyójának. Jó tanárbácsiként ezt illusztráljuk is. Íme az a bizonyos Bus Fight (Boss Fight):
És itt van a második rész napfényes, poénokkal megtűzdelt, de sokkal gyengébb válasza, ahol persze szerettek volna visszakacsintani a fenti jelenetre, mert szintén egy járművön játszódik:
Félreértés ne essék, a különben meglehetősen sötét első résznek is remek humora volt, sőt, de ott a humor egyfajta fűszerként szolgált az akció tetején, itt ez fordítva történik.
Az akciót rendelték alá a humornak,
olyannyira, hogy a grandiózusnak szánt finálét a lezárt vidámparkban rendezték meg, ahol a különböző attrakciók, köztük természetesen a tükörterem is mind-mind poénforrásként funkcionálnak. A baj az, hogy ezek a poénok egyrészt tényleg gyengék, másrészt a vidámparkos leszámolás egy simára koptatott, eleve nem túl eredeti filmes klisé, amit legutóbb a nagyságrendekkel jobb Londoni bandákban is láthattunk.
Ha mindez nem lenne elég kínos, az egyébként az első kétharmadában még elviselhető, de roppant egyszerűen megrajzolt történet végére Sharon Stone-ból olyan elviselhetetlen ripacsot csinálnak, hogy az már nekünk is fájt.
Ő is jobbat érdemelt volna, mi is – és az itt is jó Bob Odenkirk is, aki megint szétdolgozta magát, hogy hitelesen hozza a szürke senkinek kinéző gyilkológépet.
Értékelés: 6/10 – a legvége viszont csak 3/10
