Íme, a tökéletes kezdés. Az összevert képű, megviselt, de rezzenéstelen arcú, megbilincselt kezű Bob Odenkirk kivesz egy doboz cigit a bőrdzsekijéből, rágyújt, majd egy másik zsebből elővesz egy halkonzervet és egy konzervnyitót, kinyitja a konzervet, végül elővesz egy kiscicát ugyanabból a dzsekiből, leteszi az asztalra, hadd egyen. Miközben két zsaru bámulja, és várják, hogy megtudják, mi történt vele. Ez egy ilyen film, fanyar, véres, eredeti és helyenként elég meglepő. Mondjuk valami hasonlót vártam Ilya Naishullertől, a Hardcore Henry (2015) rendezőjétől.

Naishuller nagyot dobot a lövöldözős videójátékok esztétikájára épülő, de azokon messze túlmutató, hihetetlenül kreatív erőszakorgiával, hogy aztán eltűnjön egy időre. Új filmje, a Senki állítólag nehezen jött össze, évekig bizonytalan volt, elkészül-e egyáltalán, miközben az egyáltalán nem akciósztár alkat Odenkirk állítólag két és fél éven át edzett, hogy elég fitt legyen Hutch Mansell, látszólag a leghétköznapibb kertvárosi apuka szerepére. Aki ugyebár nem az, aminek látszik. Hutch szürke, jelentéktelen figura, aki apósa üzemében dolgozik, felesége (Connie Nielsen) rég elhidegült tőle, tinifia alig köszön neki, csak a kislánya ragaszkodik még hozzá. Talán ezért is kattan be Hutch, amikor egy este betörnek hozzájuk, és némi pénz mellett a lány cicás karkötője is eltűnik, hősünk pedig véres ámokfutásba kezd.

És az látszólag teljesen olyan, mint a John Wick (2014), már csak azért is, mert mindkét történetet ugyanaz a Derek Kolstad írta, David Leitch rendező pedig ezúttal executive producerként tűnik fel, itt is egy visszavonult bérgyilkos indít bosszúhadjáratot, történetesen megint az orosz maffia ellen, és most is van egyfajta mítoszépítés. Csakhogy most nem Keanu Reeves, hanem Bod Odenkirk kezében van a fegyver, és az teljesen más. Odenkirk azon karakterszínészek közé tartozik, akik valójában működtetik Hollywoodot – nem miatta vesszük meg a jegyet, de ő és társai adják el a történetet. Talán a nevét sem tudnánk, ha nincs a Breaking Bad a hozzá hasonló kaliberű Bryan Cranstonnal, amiből aztán „kihajtott” a Better Call Saul, de arrafelé azért eléggé megbecsülik az igazi tehetséget, és nagyon vicces látni, amikor egy ilyen figura végre főszerepet kap, és ott bevadulhat.

Mert pont ez a lényeg, hogy ez a fazon nem egyik pillanatról a másikra vált át gyilkológéppé, nem egy tragédia rántja vissza, hanem régóta viszket a tenyere, a civilizált álcát csak nehezen, vonakodva kaparja le magáról, majd felszabadultan veti bele magát a vérontásba. Van egy momentum, amikor öt rosszarcú akar felkéredzkedni az éjszakai buszra, amin ül, a sofőr vonakodik, mi pedig látjuk, amint az akkor még átlagember Hutch alig várja, hogy felengedjék őket, mert akkor egy frusztráló nap után végre lesz balhé. És lesz is balhé, amiben ő is kap rendesen, a buszos bunyó minden túlzás nélkül az év akciójelenete, és innen lép majd be az orosz maffia is, akiket az orosz rendezőnek köszönhetően nem szerb, svéd vagy angol színészek játszanak, hanem echte oroszok, élükön Aleksei Serebryakovval (Leviatán). Egy jó akciófilmhez jó gonosz kell, és ő nagyszerű: egyszerre acsarkodó, bármire képes gazember, pojáca és számító szemétláda, és a film van olyan profi, hogy rámutasson a közös vonásokra főhősünkkel.

Minden persze nem jöhet össze, a film úgy kétharmadáig figyel a részletekre, mindent okosan, ügyesen fejt ki, majd ahogy közeleg a kellőképpen véres finálé, egyre elnagyoltabb lesz a cselekmény, és még az a csúnyaság is megesik, hogy egy fontos mellékszereplőt csak úgy, minden felvezetés nélkül pottyantanak az akció kellős közepébe. Szerencsére addigra már megvettek minket a sztori fanyar humorával, váratlan fordulataival és Odenkirk savanyú pofájával, amit valamiért mégis úgy szeretünk nézni. Ő egyébként azért is csinálta meg a filmet, mert a családját kétszer is megtámadták már a filmben látotthoz hasonló módon, és ha csak a vásznon is, de szerette volna megmutatni, milyen kemény tud lenni. Meg is mutatta.

Értékelés: 8/10