Spielberg végre ismét csinált egy jó filmet! Kritika: Ready Player One

Két és fél óra mozivarázs: a 80-as évek sztárrendezője szerelmes levelet írt a 80-as évekhez!

Kiknek ajánljuk? Retrórajongóknak, gémereknek, filmőrülteknek, azaz mindenkinek, aki imádta Ernest Cline eredeti Ready Player One regényét. És persze azoknak, akik évek óta várják, hogy Spielberg végre visszataláljon arra a geek énjére, aki az E.T.-t, a Jurassic Parkot meg az Indy-filmeket rendezte.

Tudjuk le gyorsan az elején az ítéletet:

a Ready Player One veszettül jó, sőt, az eddigi legjobb blockbuster az idei filmtermésből!

Legfőképp azért, mert kiválóan átemelte az eredeti könyv összes erényét a mozgóképes műfajba – vagyis a Ready Player One filmváltozatánál igazából nem is szükséges ismerni a regényt ahhoz, hogy maradéktalanul élvezhessük. Ehhez persze az kellett, hogy a rendezői székben az a Steven Spielberg üljön, akinek egyrészt kisujjában van a film összes formanyelvi eszköze, másrészt nem egy bestseller író művéből csinált már emlékezetes blockbustert az elmúlt évtizedekben (lásd: Cápa, Jurassic Park, Különvélemény, Világok harca, A nap birodalma, München, Schindler listája).

Épp ezért volt óriási a tétje ennek a filmnek. Vajon az egykori „mozimágus”, generációk kedvenc rendezője, a nagy mesemondó képes 2018-ban is ugyanúgy ámulatba ejteni a nézőt, ahogy 30-40 évvel ezelőtt tette? Vagy már nem tud lépést tartani a köpönyegéből előbújó új generációval, J.J. Abramsszel, Rian Johnsonnal, és a többiekkel, akik mind az ő filmjein nőttek fel? Benne volt a pakliban, hogy a Ready Player One bizony egy ötlettelen CGI-orgia, tizenkettő egy tucat parasztvakító katyvasz lesz, mint szinte minden blockbuster mostanában. Spielberg pedig eltűnik a süllyesztőben, és csak egy nagynevű, de naftalinszagú rendező lesz a lexikonban Hitchcock, Truffaut, Kubrick és David Lean mellett. Szerencsére nem így történt.

Szerelmes levél a '80-as évekhez

Spielberg egyik kedvenc zsánere mindig is a coming of age történetbe ágyazott fantasztikus kalandfilm volt. Vagyis amikor a suli kicsúfolt lúzerének kell helyt állnia egy nagy erőpróbán, amiben egyedül talán elvérezne, de a kis barátai segítségével végül győzedelmeskedik a gonoszok felett. Tipikus mesei elemek ezek, mégis tökéletesen működtek a Spielberg-korpusz egyik legfontosabb művében, az E.T.-ben – és persze minden olyan filmben, amelyet a rendezőzseni producerként jegyzett, a Kincsvadászoktól kezdve a Super 8-on át az első Transformersig.

A Ready Player One is pontosan ilyen tipikus Spielberg-film. 2045-ben járunk, egy olyan disztópikus jövőben, ahol mindenkit beszippantott a nyomorúságos valóságnál ezerszer jobb hely, az OASIS nevű virtuális világ. Itt mindenki a maga választotta avatár bőrébe bújva dolgozhat, tanulhat és bulizhat – ami ráadásul a kor technológiai vívmányainak köszönhetően sokkal intenzívebben hat az agyára, mint napjaink VR-sisakkal bohóckodása.

Néhány, magát „nyest”-nek nevező geek azonban sokkal többre vágyik, mint hogy napestig a haverjaira lövöldözzön a Doom bolygón. Ők az OASIS atyjának, James Halliday-nek (Mark Rylance) a rendszerben elrejtett, bonyolult rejtvényeit próbálják megfejteni, megörökölve ezzel az elhunyt cégvezér mesés vagyonát. Ami sokaknak akár egy jobb, igazi életet is jelenthet.

Mintha a Kincsvadászokat összemixelnéd a Tronnal!

Szimpatikus lúzer főhősünk, a 18 éves Wade (Tye Sheridan) – vagyis ahogy az OASIS-ben ismerik: Parzival – egész eddigi életét ebben a non stop pörgő, videojátékos paradicsomban töltötte, hogy elviselhetőbb legyen számára a lét az alkesz nevelőszülei lepukkant lakásának mosókonyhájában. A való világ beli nyüzügesége, a filmek és a videojátékok iránti olthatatlan rajongása a virtuális világban kifejezetten jól jön, mivel az OASIS-rendszer Steve Jobsa, a különc Halliday maga is óriási geek volt. Így a kincset érő hagyatékához elvezető rejtvényeket sem fejtheti meg akárki, csak olyasvalaki, aki  ugyanúgy imádja a régi Atari-játékokat, Stephen Kinget, no meg persze a '80-as évek filmjeit, mint ő.

Természetesen Halliday örökségére nemcsak a főhősnek fáj a foga. Az OASIS-t üzemeltető, gátlástalan iparvállalat, az IOI igazgatója, a céges avatárok egész légiójának parancsoló Mr. Sorrento is meg akarja szerezni (a Zsivány Egyes Krennic igazgatója, Ben Mendelsohn ismét brillírozik a túlságosan is magabiztos főgonosz szerepében), és a célja elérésében a piszkos trükköktől és a gyilkosságtól sem riad vissza! Szerencsére Parzivalnak is vannak segítőtársai, többek között egy Art3mis nicknevű, belevaló geek lány (Olivia Cooke) és egy vicces nindzsapáros ( és ) személyében – előbbi kedvéért át is írták a próbákat, hogy a főhőssel egyenrangú lehessen, utóbbiak viszont sajnos jóval kevesebb szerepet kapnak a filmben, mint a regényben.

Obskúrus geek poénáradat helyett populáris nosztalgiacunami

Nagyon féltem attól, hogy mennyire lesz hű a filmváltozat a könyvhöz, és ha sok lesz benne a változtatás, azzal nem fogja-e Spielberg lehúzni a vécén a Ready Player One eredeti szellemiségét. Szerencsére regény írója, Ernest Cline maga is részt vett a forgatókönyv megírásában, és nagyon jól felmérte, mi az, ami a regényben ütős volt, de a vásznon egész egyszerűen nem működik. Az eredeti Ready Player One ugyanis leginkább a '70-es és a '80-as évek filmjei, videojátékai és asztali szerepjáték kiadványai előtt tisztelgett. Ott a főhős csak úgy tudta megoldani Halliday agyfacsaró rejtvényeit, ha kívülről fújta Matthew Broderick ma már eléggé megmosolyogtató és bárgyú Háborús játékok című '83-as vígjátékét, és az utolsó elágazásig ismerte Tomb of Horrors című, 1975-ös AD&D kalandmodult (ami mondjuk nekünk, M.a.g.u.s.-on és szétesős Star Wars RPG-n felnőtt, magyar geekeknek az égvilágon semmit sem mond).

Spielberg – vagy legalábbis a keze alá dolgozó geek szakértő – szerencsére jó érzékkel váltott ritmust a nagy nosztalgiázásban. Az AD&D modul helyett például egy olyan látványos autóversenyt illesztett a filmbe, amin biztosan nem alszanak el a mostani, pörgős filmekhez és akciójátékokhoz szokott tinik, és a nemzetközi filmes piacon is megállja a helyét. No és persze a retrómániások is jól szórakozhatnak rajta, mivel minden másodpercében feltűnik valami ismerős dolog, a DeLoreantól és King Kongtól kezdve az Akira című anime kultikus motorján át a Jurassic Park T-rexéig.

A Spielberg-filmeken felnőtt Ernest Cline geek kikacsintásokkal teli könyvéből senki más nem tudott volna jó filmet csinálni, mint maga Spielberg. Ez az ő nagy visszatérése, aminek én személy szerint annyira örülök, hogy még a szokásos „nyálberges” Spielberg-húzásokat is hajlamos vagyok neki megbocsátani. Például hogy itt is ugyanúgy feláldozott egy könyvbéli karakterhalált a kötelező hollywoodi happy end oltárán, ahogy anno a Cápában tette. Vagy hogy eléggé szirupos a film Végső Nagy Tanulsága: jó dolog a videojáték, de ne nyomd fullban, mert a valódi világban ott vár rád valahol az álomnő, akit nem kéne elszalasztanod úgy, ahogy Halliday tette – hiszen ugye még geekpápa Spielberg is összejött Kate Capshaw-val a Végzet temploma forgatásán!

Ítélet: 8/10