Hét évvel ezelőtt került mozikba Schwechtje Mihály első nagyjátékfilmje, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :), amely két éven át forgott mindenféle állami hozzájárulás nélkül. Hiába az erős debüt és a fontos ügy – az író-rendező az online zaklatás témáját dolgozta fel tiniközegben –, Schwechtje az esélytelenek nyugalmával adhatta be filmterveit az illetékes pénzosztó szervekhez, így második filmje, a Sünvadászat is független forrásokból valósult meg. Más alkotóknak kevesebb elutasítás is elég lenne ahhoz, hogy egy rendszerkritikus filmmel replikázzanak, és az iskolarendszer elmaradottságáról, a politikai megosztottságról vagy a kiskirályi rendszerről forgassanak, de Schwechtje ellenállt a kísértésnek, és ha lehet, még kisebbre vette a fókuszt. Nem mintha a főszereplők sorsában ne ismerhetnének magukra sokan, sőt, a Sünvadászat elsőre a „láthatatlan munkát” láthatóvá tevő Egy nap párdarabjának is tűnhet. Szilágyi Zsófia filmjében egy háromgyerekes családanya napi rutinját követhettük, ahogy próbálta összeegyeztetni az otthoni teendőket a „hivatalos” munkájával, miközben a házassági válságát is menedzselnie kellett. A Sünvadászat is egy nap leforgása alatt játszódik Budapesten, és akad itt is egy túlhajszolt anya, aki a gyereknevelés és a hivatása közt zsonglőrködik, a házassága pedig hasonlóképpen válságba jutott. A főszereplő azonban ezúttal nem a Jakab Juli által alakított feleség, Zita, hanem a férj, Tamás (Polgár Csaba) huszonéves unokatestvére, Bogi, aki amellett, hogy a Zeneakadémián tanul, bébiszitter/lótifuti-szerepkörben besegít Tamáséknak.

Az alapjáraton nem túl adrenalindús felállást Schwechtje és írótársa, Szurdi Panni izgalmas határidő-dramaturgiával támogatja meg. Egyrészt a nap folyamán vár egy fontos énekvizsga a félénk és önbizalom-hiányos Zitára, aki azonban nem tud a feladatára koncentrálni, mert a gondjaira bízott egyik gyerekkel olyasmi történik – vagy nem történik –, amiért neki kellene vállalnia a felelősséget, mégsem képes helyesen cselekedni; ráadásul úgy tűnik, hogy a háttérben Zita és Tamás kapcsolata is végképp szakítópontra jut. Az Egy naphoz hasonlóan a Sünvadászatból is árad az életszag, mert bár vidékről Pestre felköltöző zeneakadémista lány még nem volt Schwechtje, családapai tapasztalatai vannak – a két kiskorút a saját gyerekei alakítják –, és nyilván ennek, illetve a rendkívüli empátiájának köszönhető, hogy

megéltnek hatnak a filmben bemutatott hétköznapi, banális szituációk is.

Ugyanígy a színészi játék is mentes mindenféle kimódoltságtól, a kisrealista közegábrázoláshoz kiválóan passzolnak a visszafogott, természetes alakítások – egyedül a veszekedős nagyjelenetnél derül csak ki, hogy nincsenek teljesen egy súlycsoportban a színészek.

Az információadagolást illetően is minimalista a film, Schwechtje nem magyaráz túl semmit – egy másik Szilágyi Zsófia-rendezéshez, a szintúgy 24 óra alatt játszódó Január 2.-hoz hasonlóan –,

a nézőkre bízza, hogy kikövetkeztessék, miért tartanak ott a karakterek az életben, ahol.

Amikor az első jelenetben Bogi megérkezik Tamás lakására, hogy elvigye a gyerekeket Zitához, még azt sem tudjuk, hogy rokoni kapcsolat van köztük – kivéve, ha elolvastuk a vetítés előtt a szinopszist –, úgy kell kikövetkeztetnünk az elejtett mondatokból. Ugyanígy az sem derül ki egyből, miért költözött külön a házaspár, és Bogi pszichológiai profilja is csak akkor kezd jobban kirajzolódni, amikor megérkezik vidékről a nagyapja és a barátja, és betekintést kapunk abba, hogy a lány milyen környezetben, milyen elvárásoktól szorítva nőhetett fel. A különféle motívumok, szimbólumok – például a címbéli sün, vagy a lány kommunikációképtelenségével kontrasztba állítható éneklés – sem tolakodóak.

Ennek a minimalista alapállásnak ugyanakkor vannak hátrányai is. Passzivitása, szürkesége miatt Bogi nem az a főhős, aki könnyedén képes fenntartani a néző figyelmét másfél órán át, talán ezért is döntöttek úgy az írók, hogy egy ponton ideiglenesen átadják a főszerepet Tamásnak és Zitának, amivel viszont sérült az alapkoncepció, miszerint végig Bogit követjük. A lány kóros félénksége lehetne akár Z-generációs kórtünet és kommentár is, de nem sok jel mutat rá, hogy ez lett volna a cél, ahogy a társadalmi közeg se jelenik meg elég markánsan ahhoz, hogy egyfajta modern Édes Anna-parafrázisként nézhessük a történetet. A fináléban, ahol kulminálódik a félreértéseken alapuló tragikomikus szituáció, akár a humor is jelenthetné a feloldozást, de ez a ziccer is kimarad. A Sünvadászat kisrealizmusa, komorsága és szűk fókusza nyilván szándékolt, és az alkotók szemszögéből nézve, megsüvegelendő, hogy ragaszkodtak (majdnem) végig az eredeti koncepcióhoz, de ettől még

maradhat bennünk hiányérzet.

A Sünvadászat ebből a szempontból kevesebbet vállal, mint a Remélem…, ami nem jelenti azt, hogy ne rezonálhatna nagyon sok nézővel. Schwechtje egyrészt

Mari Dorottya személyében megtalálta azt a színésznőt, aki szavak nélkül is képes tökéletesen eggyé válni a szereppel,

így akkor is hiteles, amikor a karaktere már ugyanazokat a köröket futja. Másrészt mindazoknak, akik a szereplőkhöz hasonlóan bénultnak, túlterheltnek, frusztráltnak érzik magukat a mindennapokban, nyújthat némi vigaszt a felismerés, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal.