Persze nem csak az amúgy szimpatikus Victor Belmondo tehet arról, hogy A 36-os osztag így sikerült: kellett egy rakás klisére építő gyenge sztori is.
Victor Belmondo a 2021-ben elhunyt színészlegenda, Jean-Paul Belmondo unokája. Jean-Paul fia, Paul is próbálkozott a színészkedéssel, de tehetségesebbnek bizonyult az autóversenyzésben, így az unokára maradt a családi hagyomány folytatása. Van is már pár kredit a neve alatt, ő játszotta például a Bardot (2023) című életrajzi filmben Roger Vadimot, és kapott egy kisebb szerepet a Braquo című, nálunk nem vetített, kemény krimisorozatban is. Amelyet egy bizonyos Olivier Marchal készített, aki új filmjében, A 36-os osztagban már megtette a kis Victort főszereplőnek.

Marchal 12 évig maga is magas rangú zsaru volt, a bűnügyi osztályon és a terrorelhárításnál dolgozott, de mindig is vonzotta a film világa. Egy darabig színészkedett, szakértett filmekben, majd kilépett a rendőrségtől, hogy teljes állásban legyen rendező-forgatókönyvíró. Első filmje a Gengszterek (2002) volt, majd a sikert a Daniel Auteuil és az akkor még színésznek számító Gérard Depardieu főszereplésével készült 36 - Harminchat (2004) hozta meg. Marchal sztárrendező lett, még nálunk is járt a filmjét népszerűsíteni,
és azóta szó szerint ontja magából a rendőrös filmeket és sorozatokat
– legutóbb a szintén a Netflixnek készült Gazfickók városát (2020). Nem tudom, miért olyan kelendőek a franciáknál a zsarufilmek – még külön név is van rá, policier -, talán adókedvezmény jár utánuk, de rengeteg van belőlük még Marchal nélkül is, a mennyiség azonban, ahogy mondani szokás, rendszerint a minőség rovására megy.

A nyitójelenetben egy elit rendőrosztagot ismerünk meg, akik a rangidős Sami (Tewfik Jallab) vezetésével egy bűnözőt követnek. A feladatuk megtudni, kivel tartja az illető a kapcsolatot. Csakhogy a dörzsölt fickó kiszúrja, majd újra és újra lerázza őket, és a követésből üldözés lesz. Egy fiatal rendőr végül motoron éri utol a „célszemélyt” – csakhogy az egésznek nincs semmi értelme, hiszen az illető nem csinált semmit, ami miatt le lehetne tartóztatni. Így ismerjük meg az egység legfiatalabb tagját, a forrófejű Antoine Cerdát (Belmondo), aki esténként illegális ketrecharcokon indul. Nyer is, de a vesztes és a haverjai elégtételt követelnek egy parkolóban, a brutális verekedés következtében pedig hősünk ellen fegyelmi eljárás indul – az sosem derül ki, miért lett ketrecharcos, pedig az ilyesmit meg szokták magyarázni -, aminek a végén lefokozzák és vidékre helyezik.

Itt éri hat hónappal később a hír, hogy régi egységének két tagját is megölték, egy harmadik pedig eltűnt. Csak annyit tud, hogy az egyik előtt zsaru azt emlegette, hogy valamit nagyon elb*sztak, és az eltűnt rendőr megkeresésére indul annak felesége kérésére. A nyomozásnak annyira nem örülnek az őt mindenáron leállítani igyekvő felettesei, ami egy igazi rendőr gyanakvását rég felkeltette volna. Mert igen, rendőri korrupció áll a háttérben, duplán is, a piszkos zsaruk tetteit ugyanis minden áron el akarják tussolni a csak a látszatra adó főnökeik, mindegy, milyen módszerrel. Antoine azonban nem figyel az ilyesmire, csak konokul megy előre, miközben újabb kollégái esnek támadások áldozatául – pedig csak egy kicsit kellene gondolkodnia.

Olivier Marchal, aki nem csak rendezte, írta is a filmet, nyilván úgy gondolja, hogy volt rendőrként bármikor kiráz a kisujjából egy hiteles zsarumesét, ami lehet, hogy régen igaz volt, mára már nem az. A hitelesség annyiban merül ki, hogy hőseink sokat isznak és énekelnek együtt meló után, bőrdzsekit hordanak és kapucnis pulcsit. Utálják a feletteseiket, de ha lehetőségük van rá, simán zsebre vágják a helyszínen talált pénzt, és nagyon komoran tudnak nézni bajtársaik temetésén – és olyan menő lakásuk van, amire rendőri fizetésből nyilván nem telne. Ez az elkoptatott formula akár működhet is – a pont ugyanígy felépített Gazfickók városánál nagyrészt működött -, de csakis akkor, ha van hozzá egy olyan színész, aki kellően karizmatikus és tehetséges ahhoz, hogy elvigye a hátán a sztorit, és elterelje a figyelmünket annak számos gyengeségéről. Victor Belmondo nem ilyen színész.

Victor szimpatikus, kedves srácnak tűnik, aki örökölte nagyapja száját is, de ő olyan karakter, aki egy ilyen filmben általában a főhős egyik cimborája, akit sürgős esetben hívni szokott, hogy segítsen. Vagy az egység újonca lehetne, aki sokat tanul a többiektől, de akár azt is mondhatnám: nem is illik ide. Nem tűnik zsarunak, nem hiteles ketrecharcosként és ami azt illeti,
nem is csinál sokat, hogy meggyőzzön minket az ellenkezőjéről.
Alig van arcjátéka, a testével sem mindig tud mit kezdeni, még a morcos nézés is inkább modorosság nála. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a történet kizárólag ezerszer látott klisékből áll össze, és minden fordulatát már messziről előre lehet látni, akkor nem meglepő, hogy a film milyen alacsony értékelést kap mindenhol.

A Netflixnél még a top10 film közé sem került fel, pedig egy kicsit is látványosabb produkciónak nem gond, hogy pár napig jó helyezést érjen le. Kár, mert én bírom a francia zsarufilmeket, még a közepeseket is!
Értékelés: 4/10