A dán filmek mindig megbízhatóan hozzák a minőséget és a merész, gyakran tabudöntögető témaválasztást, és ez most is megtörténik. Az IKEA idillt a bűnbeesés zavarja meg, és a kérdés az, ki fog igazán bűnhődni érte?
Ne nagyon szépítsük, hogy mi történik itt. Anyu rámászik apu előző házasságából született tini fiára, vagyis gyermekei nemrég hozzájuk költözött 17 éves féltestvérére. Erre nem nagyon van mentség, és nem az a kérdés, hogy a dolognak jó vége lesz-e – és nagyon bizarr filmről beszélnénk, ha az lenne! -, és nem is az, hogyan és mikor buknak le, hanem az, hogy ki és hogyan fizeti meg ennek az árát. Ja, és említettük, hogy anyu elismert ügyvéd, akinek szakterülete pont a gyermekek és fiatal felnőttek védelme?
Volt idő, nem is olyan régen, amikor pár értékes évig Európában, de talán az egész világon a dán film volt a legjobb. Merész témaválasztásukkal, fantasztikus előadásmódjukkal és csodálatos színészeikkel az elképesztően tehetséges dán rendezők felborítottak minden fesztivált, és az egyiptomi származású dán rendezőnő, May el-Toukhy (Egy szó, mint száz: szerelem!) egy kicsit visszavisz minket ebbe az időszakba. Már ami a témaválasztást, előadást és színészi játékot illeti, de ne szaladjunk előre. Hősnőnk, Anne két ikerlányával és orvos férjével egy elegáns, erdőszéli házban él, munkája során pedig olyan, nála kevésbé szerencsés lányokkal – és néha fiúkkal – foglalkozik, akik valamiféle bántalmazás áldozatai, és akiket nem mindig tud megvédeni, mert ez egy ilyen világ. Aztán hozzájuk költözik Gustav, férje fia előző házasságából, és Anne hamar közel kerül az eleinte lázadó, sértődékeny fiúhoz. Aztán egy este bemegy a srác szobájába…
Ami pedig ott történik, az egyrészt rém zavarba ejtő, másrészt nyilván potenciális vitaindító, hiszen ez akkor is büntethető, ha a felnőtt fél történetesen nő, harmadrészt nyilvánvalóan valamiféle tragédiához vezet. Mert tudjuk, a dán filmekben nem ódzkodnak a tabu témáktól, és nem bánnak kesztyűs kézzel a szereplőkkel, vagyis izgulhatunk, kit sodor el és temet maga alá a szégyen és a bűntudat. May el-Toukhy példás módon építi fel mindezt, jól bontja ki a szálakat, és meg is tud minket lepni egy olyan történetben, ami alapvetően és nem titkoltan kiszámítható, hiszen itt az „elkerülhetetlen” a kulcsszó. Jó döntés az is, hogy az alapvetően teljesen átlagos srác se nem csábító, se nem elcsábított áldozat. És a Szívek királynője – a címet a rendezőnő Lewis Carrolltól kölcsönözte, akit többször meg is idéz az Alice Csodaországban kapcsán – tényleg nagyon szépen, rengeteg műgonddal megcsinált film. Jon Ekstrand rendkívül hatásos zenéje és Jasper J. Spanning operatőri munkája is rengeteget dob az összképen, szóval minden szép és jó. Majdnem.
Nem tudok igazán hinni ezeknek a szereplőknek. Igen, tudom, hogy itt pont az erkölcsi dilemma a lényeg, de nem tudom elhinni, hogy valaki, akinek a munkája nap, mint nap arról szól, hogy mit nem szabad tenni, megteszi ezt. Elhinném, ha csak megingás lenne, de ez jól láthatólag nem az, és nem hiszem el, hogy a fiú gond és fenntartás nélkül át tudja adni magát ennek, és nem hiszem azt sem, ami utána történik. És értem azt is, hogy maga a viszony itt csak ürügy a rendezőnő számára a kettős mércéről, a társadalmi különbségekről, képmutatásról és másról értekezni, körbejárni egy erős női karaktert és megnézni, mitől lesz erős vagy gyenge, de ehhez gyenge alapokat épített. Legalábbis számomra, mert tudom, hogy a legtöbb kritikus nagyon szerette a Szívek királynőjét, és azt is tudom, hogy Trine Dyrholm valóban remek játéka nagyon sok kisebb-nagyobb hibát vagy hiányosságot képes teljesen vagy legalábbis részben feledtetni. Hiába, a dán színészek még most is a legjobbak.
Értékelés: 7/10
