Koltai Lajos új filmje hollywoodi mintára meséli el az „anyák megmentőjének” történetét.
Lehetne hosszan sorolni, miért nem szerencsés, hogy a magyar filmfinanszírozás fő irányvonalát mára a méregdrága kosztümös történelmi filmek jelentik, de azzal nehéz lenne vitatkozni, hogy ha valaki, akkor Semmelweis Ignác méltó alanya egy ilyen kiemelt szuperprodukciónak. Történetében megvan minden, ami egy drámához kell, a pálfordulás (bécsi joghallgatóként ébred rá, hogy igazi hivatása az orvoslás), a nagy, korszakos felfedezés (feltárja a gyermekágyi láz valódi okait) és a meg nem értett zsenik sorsa, a kirekesztés. Nem véletlen, hogy drámák és regények sora íródott az életéről (megihlette többek közt Ibsent és Vonnegutot is), és a két ismert magyar film mellett (Tóth Endre 1939-ben, Bán Frigyes 1952-ben forgatta le a saját verzióját) készült róla többek közt francia, osztrák, holland, keletnémet és nyugatnémet film is, sőt Fred Zinneman róla szóló rövidfilmje (That Mothers Might Live) 1938-ban Oscar-díjat kapott. Azt sem lehet állítani, hogy mára megkopott volna az emlékezete, pár hónapja még futott a West Enden az a darab, amelyben az Oscar-díjas Mark Rylance formálta meg őt.
Az új magyar verzió Szabó István legendás operatőrének Koltai Lajosnak a rendezésében készült el, ami egy dolgot már biztosan előrevetített: mélybarna fényekben fürdő, kiválóan fényképezett filmet fogunk látni. Az írói megközelítésmódra pedig a castingból lehetett következtetni jó előre, az erősen kopaszodó, átlagos fizikumú Semmelweis szerepét ugyanis az egyik legsármosabb magyar színész, Vecsei H. Miklós kapta meg.
Az 1952-es verzióhoz hasonlóan az új Semmelweis is Bécsben, egy utcán vajúdó anyával nyit, aki kétségbeesetten tiltakozik az ellen, hogy a rossz hírű közkórházba vigyék. Közben egy új szülésznő, a Nagy Katica által alakított Emma is munkába áll a klinikán, az ő szemén keresztül ismerjük meg az intézményt, és a már ekkor legendás hírű Semmelweis doktort, aki imponáló profizmussal vezeti le a veszélyeztetett szülést. Nem sokkal később kiderül, hogy erőfeszítései hiábavalóak voltak – az anya ugyanúgy áldozatául esik a gyermekágyi láznak, mint megannyi sorstársa.
A Maruszki Balázs által jegyzett forgatókönyv kottáról kottára követi a hollywoodi formulákat. Kapunk ellenszélben küzdő hőst, fő ellenséget a klinikát vezető Klein doktor személyében (Gálffi László) és áskálódó riválist (Kovács Tamás), aki árulásra készteti a doktor szövetségesét, Emmát. A szerelmi szál ugyan fiktív, de ezt és a finálét leszámítva hűen követi a történet Semmelweis valódi nyomozását, Vecsei karaktere is a kórházi statisztikákat bújva keresi a megoldást, és a filmben is egy kolléga (Elek Ferenc) vérmérgezéses halála jelenti a heuréka pillanatot.
Ebből az összképből egyedül az árnyalatok hiányoznak. Semmelweis doktornak vannak ugyan apróbb jellemhibái, mogorva és türelmetlen, de azok is csak a lenyűgöző hivatás- és küldetéstudatából fakadnak. Az első filmes szerepében feltűnő Vecseinek nincs is könnyű dolga, úgy kellene elszakadnia a színpad világától, hogy közben a lehető legszínpadiasabb mondatokat adják a szájába. Gálffi László és Kovács Tamás sem járnak jobban, az általuk alakított osztrák ellenlábasok fő jellemvonása az irigység és a magyarok iránti izzó gyűlölet, így aztán egy pillanatra sem tűnnek hús-vér figuráknak. Ebből a szempontból a finálé csináltsága már nem is okozhat meglepetést, csak amíg az álomgyári történetsablonok mérsékelt használata indokolt is lehet,
egy hungarikumnak számító magyar történetet az amerikai tárgyalótermi filmek kliséire kifuttatni nem a legelegánsabb megoldás.
A mintaként szolgáló hollywoodi hőstörténetek sem dolgoznak feltétlenül gazdagabb árnyalatokkal, de azokban legalább a látványvilág grandiózus. Nagy András operatőr kiváló munkát végzett, ahogy Verebes Zoltán látványtervező és Szakács Györgyi jelmeztervező is, és a BÁV-székház is hitelesen alakítja a klinikát, de túl sok a közeli, és túl kevés a külső helyszín (Bécs városát egyetlen utca jeleníti meg), így mégis tévéfilmes atmoszférája van a produkciónak. A látvány kétségkívül esztétikus, passzol is a 12-es karikához, és arra alkalmas is a film, hogy diákoknak ismeretterjesztési céllal vetítsék, vagy hogy a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum kiállításán háttérinstallációként peregjen, de
ahhoz túl steril és ünnepélyes, hogy érzelmileg kapcsolódni lehessen hozzá.
