A valaha készült legdrágább koreai produkció olyan, mintha cipőkanállal egy filmbe préseltek volna négy teljesen különböző filmet különböző korokból, de azért vannak vicces, izgalmas és szerethető részei.
Ez kérem minden idők legdrágább dél-koreai filmje, igaz, a aga 30 millió dolláros büdzséjével vidám kis független filmecske lenne Hollywoodban, a forgatókönyve két és fél éven át íródott, az előkészületek több mint egy évig tartottak, maga a forgatás pedig 13 hónapot emésztett fel. Na ezek az információk, amelyek ott szerepelnek minden sajtóanyagban, de amikre a néző aligha kíváncsi na jó, a „legdrágább” szóra azért csak felkapjuk a fejünket -, a kérdés nyilván az, jó film-e a furcsa című Alienoid?
Kezdjük azzal, hogy olyan, mintha nem is egy filmet néznénk, hanem mintha 4 teljesen különbözőt gyúrtak volta egybe, egy sci-fi vígjátékot, egy harcművészes wuxiát, egy időutazós kalandfilm, egy kis horrort, no os a végére egy nagy adag fantasy-t, amiben jó sok varázslat van.
De miről is van szó?
A földönkívüliek évszázadok óta börtönbolygónak használják a Földet, elítélt rabjaikat az emberek testébe zárják, azok tudtán kívül. Ami rémesen hangzik, szerzőnk ez alapján például rögtön 2000-ben bemutatott Háború a Földön című szcientológus sci-fire asszociált, de a helyzet nem ilyen gáz, csak kicsit bonyolult.
Nem mindenkibe zárnak foglyokat, és akikbe mégis, azok életét sem befolyásolja ez a tény – kivéve, ha nagy ritkán átveszi a rab az irányítást a test felett, mert akkor vérfürdőt rendez. Erre az esetben állomásozik a Földön évszázadok óta az Őr (a modellből lett színész Woo-bin Kim) és hű robot társa, a Mikrobira emlékeztető Villám feladata, akik rendre lekapcsolják a szökevényeket. Egy ilyen, időutazással összekapcsolt küldetés során hoznak magukkal egy árván maradt kislányt (Kim Tae-ri) a középkorból, aki aztán a társuk lesz – egészen addig, amíg egy nagy és összehangolt börtönlázadás fel nem borítja az eddigi egyensúlyt, és újra megnyílik a kapu a múltba, de most olyanok is átjutnak rajta, akiknek nem kellett volna.
A múltbeli szálat egy tolvaj-varázsló-fejvadász (Ryu Jun-yeol) színesíti, meg egy rakás furcsa varázslat, a jelenben pedig egy rakás piros gömb teszi ijesztővé az eleinte csupa jópofi történetet. Ami nekem nagyon nem akart összeállni.
Mire megszoktam egy történetszálat, már ugrottunk az időben egy teljesen más korba
– mert ugye más két héttel és megint más, mint a mi esetünkben, 600 évvel visszamenni az időben -, aztán vissza, miközben a végére azért kezd kiderülni, mi a közös a két síkban. Nem is olyan bonyolult a megoldás, csak sokáig tart, amíg elérünk odáig. És más-más stílust is kapunk: a jelen nagyon mutatós, jó a látványvilág, csakhogy olyan párbeszédeket és karaktereket kapunk mellé, amitől az egész komolytalanná válik. Egy ponton azt hittem, ezt kifejezetten gyerekeknek csinálták az egészet, aztán egészen ijesztő részek jöttek, és utólag lecsekkolva eleve 16-os a korhatár. Ami a múltat illeti, az kifejezetten retró minden szempontból, a frizurák, a látványvilág, a cselekmény, a varázslatok, és még az is lehet, hogy a jelen is retróra hajaz, legalábbis ami a Villám névre hallgató idétlen, és meglehetősen gagyi robotocskát illeti, aki amúgy át tud változni bármivé, csak nem szokott, mert nyilván elfeledkezik róla.
Ahogy Dong-hun Choi rendező-forgatókönyvíró is sok mindenről elfeledkezik, sok mindenben következetlen, de nyilván emberfeletti erőfeszítés volt a két idősíkot, a megannyi műfajt és a sok szereplőt összefésülni. Ami nagyjából közepesre sikerült. A múltbéli részek érezhetően közelebb álltak hozzá, hálásabb is a téma, ami a jelenben játszódik, azt sokáig képtelenség komolyan venni – aztán viszont hirtelen minden ijesztő lesz és drámai. A Netflixen, ami amúgy is erős koreai tartalomban, ez simán elment volna, sőt, talán még listavezető is lehetetne egy ideig, a moziban jobban előjönnek a hibák. Sajnos, mert én mindent bírok, ami koreai, és voltak is vicces és izgalmas részek – csak nem elég.
Értékelés: 6/10
