A fentebbi cím 7 éves kislányom tömör jellemzése a filmről, de ez ne tévesszen meg senkit, nagyon élvezte a selejtbabák történetét, sokkal jobban, mint én.
A 2001-ben egy házaspár, a feltehetőleg magyar származású David Horvath és koreai kedvese Sun-Min Kim által kitalált és piacra dobott Undipofik (Uglydolls) filmes karrierje nem ma kezdődött: ott voltak már háttérszereplőkként a Zathura - Az űrfogócskában (2005), a Mr. Magorium meseboltjában (2007), a Bűbájban (2007) és Hupikék törpikék mozifilmben (2011) is, főszerepet azonban csak most kaptak. Az Undipofik rendezője eredetileg Robert Rodriguez lett volna, és persze már csak kíváncsiságból is megnéztem volna az ő verzióját is, de a munkát végül az animációs filmes veterán Kelly Asbury (Gnómeó és Júlia, Shrek 2.) kapta. Akinek kicsit elszállt az agya.
Ha röviden kéne összefoglalnom, akkor a film a Gattaca (1997) gyerekverziója rongybabákkal. Merthogy itt az abszolút tökéletesség a tét, ami természetesen a gyártósorról leselejtezett zoknibabáknak távolról sem a sajátja. Ők egy hosszú csőrendszeren keresztül lezuhannak egy tengerparti kisvárosba, ahol aztán együtt élnek nagy vidáman, ám egyikük, a félresikerült polip, Moxi, akiről én elsőre azt hittem, hogy szellemi fogyatékos, nem elégszik meg az egyszerű élettel. Ő olyan játék akar lenni, akinek egy gyerek örül, és a többiek figyelmeztetése ellenére néhány barátjával felmászik a sötét csövön, és Tökéletesség városában olyan hibátlan játékok között köt ki, akik úgy néznek ki, mintha egy angol elitiskola tanulói lennének, és van egy szőke, genetikailag tökéletes vezérük is, akinek a többiek sem elég tökéletesek, és aki olyan, mint Justin Bieber a Hitlerjugend tagjaként. És aki nem örül a selejtkéknek.
A történet jelentős része arról szól, hogy ezek a babák nem jók semmire, nem valók gyerekek kezébe, sőt, meg kéne őket semmisíteni – az utóbbi majdnem meg is történik -, ami kicsit nyomasztó tud lenni, főleg amikor egy ponton átugrunk egy német expresszionista film díszletei közé. Ezt nyilván a gyerek is érzékelte, meg is maradt benne, de aztán a kék zoknikutya táncolni és rappelni kezdett – magyar hangja Ganxsta Zolee -, és onnantól minden rendben volt. Szóval van itt komolyság – amit én felnőttként nyilván máshogy láttam -, és van vidámság, meg zene, hiszen az eredeti hangokat is szinte kizárólag zenészek szolgáltatták. És persze van tanulság a másságról, amitől Bayer Zsolt nyilván epilepsziás rohammal kombinált agyérgörcsöt kapna – amivel nekem inkább annyi a bajom, hogy már ezerszer ellőtték, de ha valahová, hát ide nyilván tényleg illik.
Értékelés: 7/10
