Hogy készül egy díjnyertes film? Az év legjobb spanyol komédiája betekintést enged a kulisszák mögé.
A filmesek imádják a filmesekről szóló filmeket, a világ legtöbb filmfesztiválján előnyből indul az, aki a filmkészítés kínjait és örömeit dolgozza fel, ha pedig hasonló témával jut be valaki az Oscar-jelölek közé, akkor már készítheti is a köszönőbeszédet – lásd a Birdman, a Némafilmes vagy Az Argó-akció esetét. Az már kevésbé egyértelmű, hogy a nagyközönség mennyire vevő a könnyes hangvételű vagy éppen önironizáló köldöknézegetésre. Mariano Cohn és Gastón Duprat filmje sem biztos, hogy azonnal felcsigázná a nézőket, ha csak annyit tudnának róla, hogy egy Nobel-díjas regény adaptációját, illetve a forgatási előkészületeket és az olvasópróba során kipattanó konfliktusokat mutatja be. Ha viszont azzal kezdünk, hogy
az Út a díjesőigben látható először együtt főszerepben a spanyol film két legnagyobb sztárja,
máris izgalmasabban hangzik a projekt.
Penelopé Cruz alakítja Lola Cuevast, a különleges stílusáról és egyedi módszereiről ismert rendezőfenomént, akit egy unatkozó milliárdos nem kisebb feladattal bíz meg, mint a világ legjobb filmjének elkészítésével. A 80. születésnapját ünneplő férfi így akar nyomot hagyni a világban, mestertervéhez pedig a legtrendibb direktor szerződtetése mellett megvásárolja egy Nobel-díjas regény jogait, és leigazol két olyan színészt, akik a maguk műfajában a csúcskategóriát képviselik. Antonio Banderas játssza Félixet, a blockbusterek koronázatlan hollywoodi királyát, míg Iván (Oscar Martínez) inkább a színház világában számít elismert művésznek.
A két férfi jobban már nem is különbözhetne, Félix egy önmagába szerelmes, felszínes és piperkőc figura, míg a kisebbségi komplexussal küzdő Iván a meg nem értett és el nem ismert maradi művész pózába merevedett bele. Utóbbi igazi „method actor”, vagyis a saját személyiségén szűri át a karakterét, ezért hosszas felkészülésre van szüksége, Félix viszont csak addig akar átlényegülni, amíg forog a kamera, számára mindez elsősorban munka. Összezördüléseik így aztán előre borítékolhatók, Lola pedig nem tompítja, hanem inkább élezi a feszültséget, az adaptálandó könyv ugyanis két fivér elmérgesedő viszonyáról szól, és a nő úgy van vele, hogy minden pofon jó helyre megy. Gyorsan kiderül azonban, hogy hiába készült avantgárd módszerekkel a két színész közös nevezőre hozására – ledarálja például a díjaikat a szemük láttára –, egy idő után már képtelen kontroll alatt tartani az indulatokat.
Banderas és az argentin Martínez látható élvezettel kelti életre azokat a típuskaraktereket, akiket nyilván a tenyerüknél is jobban ismernek, és akikben ott vannak a saját tapasztalataik, élményeik és az önkritikájuk is. Karaktereik annyira valójában nem is különböznek, összeköti őket a hiúság és az egymás előtt is titkolt kétségeik és félelmeik. Nem lehet őket igazán utálni, de különösebben szeretni sem, ami Cruz rendezőjére is igaz. Lola hiába befutott művész, még mindig keresi a hangját és az identitását, de pont ettől válik egyenrangú, a két sztárszínészhez hasonlóan összetett és ellentmondásos figurává.
Az Út a díjesőig ennek megfelelően nem egy klasszikus, térdcsapkodós komédia, mert ugyan vannak benne mulatságos és groteszk helyzetek bőven, a tömegfogyasztásra szánt filmeknél kifinomultabb humorral operál.
Úgy figurázza ki a küldetéstudatos, modoros rendezőzsenit, illetve a törékeny egójú művészeit, hogy közben mégsem csúszik át blőd paródiába.
Ez a visszafogottság ugyanakkor talán fel is róható az alkotóknak, elbírt volna több vitriolt is a szatírájuk, mert egy finálébeli váratlan incidenst leszámítva hiányoznak belőle az igazán felkavaró és zavarba ejtő pillanatok.
Az Út a díjesőig így aztán elsősorban azoknak a feketeöves filmrajongóknak jelent nagy élményt, akik nemcsak az Oscar-gálát követik, de az A-kategóriás fesztiválok közt is el tudnak igazodni, illetve azoknak is, akik premier plánban szeretnék megcsodálni Penelopé Cruz, Antonio Banderas és Oscar Martínez mesterkurzusát.
