Edgar Wright eddig nem sok jelét mutatta, hogy érdekelné az úgy nevezett való világ, mármint a filmjeiben. Karrierjét különféle műfajok megidézésére, kiforgatására tette fel, kezdve a Haláli hullák hajnalától a Cornetto-trilógián át a Nyomd, bébi, nyomdig, és mesterévé is vált ennek a stílusnak. Kollégájához és cimborájához, Tarantinóhoz hasonlóan ő is megszállott filmfogyasztó, kisujjában van a komplett filmtörténet, a moziban és a képernyők előtt érzi a legkomfortosabban magát.

Valószínűleg emiatt is választott egy olyan főhőst az új filmjének, aki hozzá hasonlóan szintén egy virtuális világ bűvöletében él. A tinédzser Eloise a 60-as évek rajongója, ha tehetné, abban a korban élne, méghozzá az angol fővárosban. Úgy alakul, hogy sikerül félig valóra váltania az álmát, felvételt nyer ugyanis egy londoni főiskola divattervező szakára. A félénk vidéki lány azonban nem találja a közös hangot az évfolyamtársaival, ezért kiköltözik a kollégiumból, és szobát bérel a Sohóban, a londoni kulturális élet legendás központjában.

Ekkor kezdődnek a víziói. Éjszakánként visszaröppen a múltba, a 60-as évek Londonjába, ahol egy Sandie nevű fiatal nő élményein keresztül kóstol bele az éjszakai életbe. Az Anya Taylor-Joy által alakított dívajelölt karrierje kezdetben tündérmese-szerűen alakul, tehetségével, kisugárzásával lenyűgözi a klubtulajokat, egy bizonyos Jack (Matt Smith) személyében lovagja és pártfogója is akad, de aztán beköszönt a csúnya valóság. A revükben csak a háttértáncos szerepe jut neki, és közben a férfiak lépten-nyomon kihasználják és megalázzák, élükön Jackkel. Eloise szeretne segíteni rajta, de fogalma sincs hogyan, és közben a saját élete is egyre jobban szétcsúszik.

A történet első harmadában Wright nagyon ügyesen játszik a nézővel. Eloise-hoz hasonlóan eleinte mi sem lehetünk biztosak benne, hogy mit látunk, a lány (rém)álmait, egy tényleges időutazást vagy talán a saját anyja sorsa elevenedik meg a szeme előtt figyelmeztetés gyanánt. (A film elején kiderül, hogy Eloise anyja is nagy reményekkel érkezett annak idején Londonba, de a város megtörte őt is, később pedig megölte magát.) Ami biztos, hogy Wright nagy műgonddal és óriási lelkesedéssel idézi meg a Swinging Sixties hangulatát, dübörögnek a 60-as évek slágerei, lüktet az élet a klubokban és az utcákon, és látszólag minden idilli.

Ahogy szaporodnak a baljós jelek, úgy fordul át lassan Eloise / Sandie romantikus tündérmeséje pszichothrillerbe. Wright olyan klasszikusokat kezd megidézni, mint a Polanski-féle Iszony vagy a Ne nézz vissza!, de merít Hitchcock és De Palma munkásságából, illetve az olasz giallók látványvilágából is. Az izgalmakat egy kicsit tompítja, hogy a két lány kálváriájának bemutatása egy idő után kezd önismétlővé válni, illetve, hogy a műfaji elemek szaporodásával a sztori is kiszámíthatóbb lesz, de Wright olyan lehengerlő vizualitással mesél (az operatőr A szobalányt is jegyző Chung-hoon Chung), hogy azzal bőven kompenzálja ezeket a hiányosságokat. Amikor pedig már tényleg telítődnénk a hang- és látványorgiától,

az utolsó pillanatban jön egy olyan csavar, ami után még Shyamalan is elismerően biccentene.

Ezek alapján, papíron, az Utolsó éjszaka a Sohóban is lehetne ugyanolyan, saját világába zárt, könnyed műfaji dolgozat, mint Wright bármelyik korábbi filmje. Ezúttal viszont a rendezőnek közlendője is akadt, mégpedig arról a nosztalgiáról, amelynek filmgeekként ő maga is rabja. Bármennyire is csábítóak a hatvanas évek fényei, a történet végére kiderül, hogy Sandie-nek és női sorstársainak a pillanatnyi csillogásért súlyos árat kellett fizetniük, és a dicső múlt csak Eloise vágyképeiben él. Wright és forgatókönyvíró-társa, Krysty Wilson-Cairns fel is sorolják a bűnösöket, és mire a lista végére érnek, nyilvánvalóvá válik, hogy   

az Utolsó éjszaka a Sohóban valójában nem (csak) pszichothriller, hanem vérbeli #metoo-film – és ebben a kategóriában nincs is nála szórakoztatóbb.