Szokás panaszkodni, méghozzá nem alaptalanul, hogy nem készülnek magyar gyerek- és ifjúsági filmek. A filmesek nem tudják megtalálni azt a témát és főleg azt a hangnemet, amellyel ezt a korosztályt meg lehet szólítani. A forgalmazók pedig talán attól is félnek, hogy ez a korosztály jár-e még egyáltalán moziba. Így az elmúlt időszakban (tudomásunk szerint) egyetlen ilyen alkotás készült, a részben Dobó Kata rendezte, sűrű sziruppal leöntött, Csobot Adél hétmérföldes mosolyával tálalt El a kezekkel a Papámtól! (2021). Most viszont itt van egy sikergyanús mű, a Véletlenül írtam egy könyvet – ami viszont nem teljesen magyar. És itt nem csak arról van szó, hogy a film holland koprodukcióban készült, és Annet Huizing magyarul is megjelent Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? című regényét dolgozták fel benne. Arról is, hogy a magyar valóság, mint olyan, nem jelenik meg benne, de ez nem feltétlen baj. – pedig van itt egy kis Balaton és a Margit-sziget is és magyar dalok is szólnak -, ami nem feltétlen baj.

Az, hogy a kistini Ninát (Demeter Villő) körbevevő világnak nincs köze a mi kis szürke, depis magyar rögvalóságunkhoz, nem hiányosság, hanem egy szerzői döntés, koncepció. Ennek köszönhetően a film már egy sor nemzetközi fesztiválon szerepelt, több díjat is elnyert, és remélhetőleg egy sor kinti forgalmazó érdeklődését keltette fel. A holland partner is nyilván így szállt be a produkcióba, és ez a hosszú nekifutás csak azért van, mert Nina világa egyben picit idegen is. Egy olyan házban lakik kisöccsével és animációs filmeket tervező apjával (Mátray László), ami úgy általában nincs; egy gyönyörű, drága és kreatív otthonban,

amit magyar ember még katalógusban sem látott,

és ilyenkor a romlott lelkű kritikus azon agyal, hogy mennyit lehet rém egyszerű animációs filmekkel keresni egy ideális világban ahhoz, hogy egy egyedülálló apuka eltartsa magát és gyerekeit. Merthogy anyuka nyolc éve meghalt, olyan régen, hogy nem is emlékszik rá, és bizarr módon se fotók, se videók, de még egy igazolványkép sincs róla, talán a neten sem, ami segítené az emlékezést.

Ez ugyebár az alapkonfliktus, bár

igazi konfliktus nincs, mert ez egy napfényes, életigenlő film, ahol mindenki tekintettel van a másik érzékenységére – ebből is látszik, hogy ez a valóság nem fedi le a magyar valóságot.

Hogy emlékezni tudjon édesanyjára, Nina a ráérős, szintén egy meseszerű világban élő szomszéd írónőhöz (Zsurzs Kati) kezd átjárni, hogy az megtanítsa őt írni. Közben apuka megismerkedik egy kedves lánnyal (Rujder Vivien), aki ugyan elsőre hősnőnknek is szimpatikus, de aztán megijed attól, hogy a „jövevény” anyukája régóta üres helyét foglalja el, ami az emlékezést is meggátolhatja. Valójában mindössze ennyi történik, illetve van egy néha elfelejtődő, bizonytalan szerelmi szál is, a többit kitölti a kislány életének több kis mozzanata. Már meg is van egy habkönnyű film – aminek azért van szíve, tartalma.

Ha egy gyerek úgy nő fel, hogy kvázi eleve nincs anyja, és ez számára a napi rutin, a normális állapot, aztán hirtelen szíven üti a már régóta ott lévő hiány, az erős érzelmi töltetet ad a történetnek. Lakos Nóra író-rendező (Hab) nem megy rá kőkeményen erre a dologra, nem is illene ahhoz a világhoz, amit a kislány köré felépített,

Pont akkor, amikor már megszerettük Ninát, aki elsőre afféle üres lap, egy átlagos kislány, akinek eleinte nincsenek is feltűnő, azonnal felismerhető tulajdonságai. Azon túl, hogy sportol és elsőre nem tud mit kezdeni a fiúkkal - , de ez is nyilván egy koncepció, hiszen így bármely fiatal lány képes vele azonosulni a Feröer-szigetektől Albániáig.

Kicsit hasonló a helyzet a Ninát játszó Demeter Villővel, aki eleinte szintén nehezen kiismerhető gyerekszínészként, de ahogy haladunk előre, úgy derül ki, hogy tud játszani, van olyan eszköztára, amivel erőteljesen képes kifejezni karaktere érzéseit. Nyilván annyiban nincs is könnyű dolga, hogy nincsenek olyan érzelmi csúcspontok, amik megkövetelik azt, hogy valóban mindent beleadjon.  Vele egyenrangú partner az inkább drámai szerepekben otthonos Mátray László - lásd Valan – Az angyalok völgye, de játszott Lakos Nóra előző filmjében, a Habban is.

hiszen, bár Nina a főszereplő, mégis minden az apa körül forog, a munkája, az új kapcsolata meghatározó itt. Ennek megfelelően a karakter végig jelen van, de sokszor a háttérben marad, a feladat pedig az, hogy a jelenléte nem lehet sem súlytalan, sem túl hangsúlyos. Nem lehet sem negédes, haverkodó apuka, sem a túl elfoglalt, tartózkodó szülő, és Mártay – meg persze a forgatókönyv – tökéletesen megoldotta a feladatot.

Egyébként pofás kis filmről van szó, remekül fényképezve - Reich Dániel és Bálint Dániel operatőrök érdeme -, ami szép tájakon játszódik szinte mindig napsütésben, élénk színekkel, jópofa animációs betétekkel, a lakberendezők még túl is teljesítettek, a zenék meg nagyon jók. Szegény Tenki Rékának jutott csak hálátlan feladat, ő a karót nyelt nagynéni, aki nem szereti, ha a többiek a tévé előtt esznek, de rendes, mert mindig ráér, ha szükség van rá.

Értékelés: 7/10