Egy tekintélyes amerikai szaklap gyászpornóként írta le Will Smith új filmjét. Én ilyen messzire nem mennék, de tény, hogy a szirupos című film csakis a könnyeinkre utazik.
Kiknek ajánljuk? Akik szeretnek szomorkodni az ünnepek alatt.
Tulajdonképpen jó dolog, ha egy filmtől nem várunk semmit jót, hiszen innentől nem fenyeget minket semmiféle csalódás. Will Smith filmjeit eleve fenntartással kezelem. Persze, volt ő nagyon jó is, mint a Legenda vagyokban vagy az Aliban, de a Váratlan szépség túlzóan szentimentális előzetesét kifejezetten rühelltem. Sőt, még a film címét is utálom, mint valami széplelkű amatőr költő első kötetének a címe, olyan a hangzása. Ezek után persze jó lenne leírni, hogy mindehhez képest kellemesen csalódtam, de nem így történt.
New Yorkban járunk, Karácsony környékén, mert minden szívettépő történetnek az ünnepek idején MUSZÁJ játszódnia, különben egyszerűen nem éreznénk az érzelmek súlyát. Ahogy azt a nyitó képsorokból megtudjuk, hősünk, Howard egy sikeres reklámcég többségi tulajdonosa volt, ám hatéves kislánya halála óta csak önmaga árnyéka, olyannyira, hogy otthon még INTERNETE SINCSEN! Igen, ennyire maga alatt van, és ha nem a sötétben üldögél egyedül, akkor a nagyvárosi forgalomban bringázik vagy egy kutyafuttatóban üldögél.
Bár bejár dolgozni, de semmi hasznosat nem csinál, senkivel sem beszél, csak hatalmas, összetett dominó kompozíciókat épít napokon át, amiket aztán egy mozdulattal ledönt. Ha valakinek nem erőssége a szimbólumok felismerése, a dominó itt az összeomlást jelképezi!
Persze nem mehet ez így örökké, Howard cége bajban van, és a három másik tulajdonos, akik egyben a barátai is, úgy dönt, alkalmatlannak nyilvánítják. Amikor kiderül, hogy a férfi az érzelmeknek, konkrétan az Időnek, a Szeretetnek és a Halálnak ír leveleket, úgy döntenek, felbérelnek három színészt, akik eljátsszák ezeket. Fel is bukkannak hősünk életében az érzelmeket játszó alakok, és sikerül elérniük, hogy az egy kicsit elgondolkodjon a sorsán, és ennek hatására elkezd egy terápiás csoportba járni. És az is kiderül, hogy a színészeket felbérlők - Edward Norton , Kate Winslet és Michael Pena körül sincs minden rendben, de úgy tűnik, a színészek nekik is segíteni tudnak.
A Váratlan szépség nyíltan vállalja, hogy manipulálni akar minket, az érzelmeinkre és a könnyeinkre utazik, és ezt cseppet sem finom módszerekkel teszi. Ha nem elég kézzelfogható a főhős gyásza és fájdalma, akkor valaki elkezdi elmesélni, milyen érzés volt, amikor meghalt a kisgyereke, mert a terápiacsoport ilyen csodás dramaturgiai eszköz ebben a filmben. És ez elég rohadt dolog, és ha Will Smith nyomora nem elég, akkor a többiekét is előszedik. Mindez egy igazán tehetséges rendezőnél talán működne is, de a szakmát a Szex és New Yorkon elsajátító veterán rendező, David Frankel inkább gyakorlott iparos. És minden iparos szeret jó alapanyaggal dolgozni.
Will Smith egy dolog – egyébként a szerepet visszamondó Hugh Jackman helyére ugrott be -, de mikor hibázott valaha is Edward Norton vagy Kate Winslet? És akkor még színészeket alakító Helen Mirrenről és Keira Knightleyról nem is beszéltünk, és milyen furcsa, hogy az itt említett összes színésznő angol! Őket jó nézni, és ez szinte az egyetlen kellemes dolog a filmben – aki szereti New Yorkot, annak a város a másik, de minden más fájóan manipulatív és darabos. Szegény Smith sem jó itt, csak pár pillanatra hiteles a szenvedése, de akkor is azt nézi az ember, hogy milyen szomorkásan állnak el a fülei! Ráadásul van egy hosszú jelenet, amiben hosszan elmagyarázzák és hatszor konkrétan ki is ejtik ezt a rémes, szentimentális címet – a Family Guy egyik epizódjában vidáman élcelődnek az olyan filmeken, amikben jól érthetően kimondják a címet, na ez pont olyan.
Értékelés: 5/10
