Ismerik a viccet, amikor a dörzsölt New York-i digó és a fekete zenész elmennek a rasszista vidéki suttyók közé? Biztos nem, mert ez nem vicc, valós sztori, és egyben Oscar-esélyes film.
A múlt század közepén Amerikában, különösen a Délen több olyan hely, étterem, bolt, szálloda vagy benzinkút volt, ahol NEM szolgáltak ki színes bőrűeket, mint ahol igen, és ezt az egyes államok szegregációs törvényei rendszerint jogilag is lehetővé tették. Ezért volt szükség a fekete utazóknak egy olyan útmutatóra, amely listázta és leírta azokat a helyeket, amiket ők is igénybe vehettek, és ez volt a The Negro Motorist Green Book, röviden a Green Book, amely 1936 és 1966 között évente frissítve jelent meg, és amit nem a külseje miatt neveztek „zöldnek”, hanem azért, mert egy Victor Hugo Green nevű volt postai alkalmazott írta, szerkesztette és publikálta őket. Aki, ironikus módon azzal az előszóval adta ki munkáit, hogy leginkább azt reméli, hogy eljön az az idő, amikor már nem kell kiadni őket, mert végre mindenki egyenlő lesz.
A Zöld könyv - Útmutató az élethezben – miért ragaszkodnak a magyar forgalmazók a semmitmondó alcímekhez? - azonban nem csak a címbéli könyv valóságos, hanem a történet is valós eseményeken alapszik. A fekete bőrű zongorista korának ünnepelt zenésze volt, aki 1962 őszén kéthónapos koncertturnéra indult az úgy nevezett mély Délre. Ahol könnyen bajba keveredhetett, már azzal is, ha sötétedés után kilép az utcára, amit számos városban törvény tiltott a színes bőrűek számára, ezért a lemezkiadó egy talpraesett fickót, egy volt kidobót bérelt fel számára, aki a sofőrje, mindenese és testőre is volt egyben. Tony Vallelonga, becenevén Hantás Tony masszív olasz akcentussal beszélt, folyamatosan zabált és pofázott, ráadásul történetünk elején még jócskán rasszista is volt. De együtt indultak útnak.
És a film ennek az útnak a története, ahol ugyan semmi drasztikus vagy igazán drámai nem történik, de a két férfi, akik természetükben oly különbözőek, lassan összebarátkoznak, köszönhetően részben Tony életkedvének, de még nagyobb részben a több nyelven beszélő, hihetetlenül művelt Don Shirley nevelő hajlamának, és annak, hogy a New York-i olasz első kézből tapasztalhatta, hogyan bánnak a feketékkel lent, Délen. Rosszul, kivéve akkor, ha az illető híres zenész, de vele is rosszul, ha éppen nem a színpadon szórakoztatja a színfehér közönséget. És ez egy régimódi, tulajdonképpen rém egyszerű történet, amelynek a tanulságát, szinte összes fordulatát és még a végét is ki lehet találni az első öt perc után, de ez tulajdonképpen nem baj. És az sem baj, hogy a történet feltehetően csak alapjaiban igaz, a többi a rendező Peter Farrelly – igen, az idióta vígjátékok mesterei, a Farrelly testvérek egyik fele! – és a forgatókönyvírók hozzámesélése, legalábbis a zenész ma is élő rokonai szerint.
Furcsa módon az, aki zavaró itt, az a Hantás Tony-t játszó Viggo Mortensen, még úgy is, hogy az alakításáért Oscarra jelölték a legjobb színész kategóriában, és még úgy is, hogy az egyik abszolút kedvencemről van szó. És nem az a gond, hogy Viggo egy kicsit sem néz ki olasznak, ezt nagyjából elfeledteti velünk úgy 8 perc után, ráadásul egy nyelvzseniről van szó – hét nyelvet beszél folyékonyan -, aki tökéletesen hozza mind az akcentust, mind magát a nyelvet. A gond az, hogy a karakter olyan, mint egy rossz karikatúra, mint valaki egy maffiafilm szereplőválogatásáról, minden gesztusa, a ruhája, a családja, de tényleg mindene olyan, mint egy olasz-amerikai kliségyűjtemény, és ilyen szempontból majdnem lényegtelen, hogy az igazi Tony ilyen volt vagy sem, és én elhiszem, hogy pont ilyen volt, de 2019-ben ez már egyszerűen nem működik jól. Persze tévedhetek, egy Oscar-jelölés mégiscsak egy Oscar-jelölés, Viggo pedig Viggo, és amikor nem olaszkodik, hanem valamit megold, akkor tényleg nagyon jó.
Csak nem olyan jó, mint a Don Shirley-t alakító Mahershala Ali , akit viszont, bár ő is főszereplő, a legjobb mellékszereplő kategóriában indítottak, ahol egyébként már nyert egy Oscart a Holdfényéert annak idején. És nem azért „fokozták le” mellékszereplőnek, mert fekete, ahogy azzal sokan megvádolták a produkciót, hanem mert negyed órával kevesebb játékideje van, és nem akarták a két színészt egymás ellen indítani. És egy olasz akcentussal beszélő suttyót nem nehéz eljátszani, csak folyton zabálni kell és mindig hadonászni, egy méltóságteljes alak már teljesen más kategória. Az vagy megvan valakiben, vagy nincs, és Aliban aztán igazán megvan, és pont attól lesz izgalmas a figura és pont attól lesz sokkal több mozgástere, hogy ebből a méltóságból időnként engednie, kell, és ezek a film legjobb mozzanatai.
A Zöld könyv korántsem rossz film, különben aligha szedett volna össze 5 Oscar-jelölést, köztük a legjobb filmnek járót, csak menthetetlenül régimódi. Régimódiak a karakterei, a gondolkodása és a felépítése, és régimódi abban is, hogy mindenáron szerethető akar lenni. És újra csak azt mondom, hogy ez egyáltalán nem baj, csak pont ettől nem lesz újszerű és kiemelkedő.
Értékelés: 7/10
