Jó csillagzat alatt - Interjú Béres Attilával

Két előadást is láthatnak az érdeklődők ezen a nyáron a Miskolci Nemzeti Színház társulatától a Városmajori Szabadtéri Színpadon: július 6-án a Tartuffe-öt, augusztus 31-én pedig A revizort. Béres Attilával klasszikusokról, átiratokról, a vidéki és budapesti színházak felesleges megkülönböztetéséről, valamint a miskolci társulat erejéről beszélgettünk.


A képet készítette: Jekken Péter

Két klasszikus drámából készült előadást hoztok a Városmajori Szabadtéri Színpadra, de az elmúlt pár év bemutatói között látunk kortárs drámát, zenés szórakoztató színházi előadást, regény- és filmadaptációt is. Mi a stratégia egy-egy évad kialakításánál?

Három játszóhelyünk van, mindháromnál kicsit más stratégiával dolgozunk. A nagy színházban arra figyelünk, hogy olyan darabokat mutassunk be, amelyek vonzók a közönség számára, a kamaraszínházban utat engedünk a művészszínházi törekvéseknek, a játékszínben pedig végképp arra törekszünk, hogy a kifejezésformák határait keressük, kísérleti előadásokat hozzunk létre. Az elmúlt nyolc évben sokat dolgoztunk azon, hogy a közönség tagjai tudják, ha valamelyik játszóhelyünket kiválasztják, körülbelül milyen előadásra számíthatnak. Hogy egy évad milyen előadásokból tevődik össze, azt ez a rendszer határozza meg, és ez teret biztosít a sokféleségnek.

Hogyan illeszkednek ebbe a képbe a klasszikus művekből készült előadások?

A Miskolci Nemzeti Színház gyakorlatában a nézők megszokhatták már, hogy ha valami klasszikus, az nem azt jelenti, hogy poros. Abban, hogy miért pont azt és miért éppen akkor vesszük elő, mindig határozott szándék van. A revizor és a Tartuffe esetében talán nem is kell ezt a szándékosságot magyarázni.

Több kortárs fordítása is van a Tartuffe-nek, Parti Nagy és Petri is lefordította például. Melyik szövegváltozatot használja az előadás kiindulópontjául?

A Tartuffe című előadásunk nem Molière Tartuffe-je, hanem sokkal inkább az azt rendező Rusznyák Gábor Tartuffe-je, tehát egy átdolgozás. Így elsősorban az ő nyelvezete, gondolkodásmódja és történetmesélési technikája válik benne hangsúlyossá. Azért is az az előadás alcíme, hogy Molière után szabadon, mert ami maradt az alapműből, még azt is megcsavarta Gábor egy plusz történettel. Ezt nem akarom lelőni, de annyit elmondhatok, hogy egy szenzációs Shakespeare-i fordulatot írt bele, ami az egész darabot érdekesebbé teszi.

A képet készítette: Éder Vera

Mi a tétje az átiratnak? Mi érdekelte Rusznyák Gábort ebben a műben?

Rusznyáknak, azt hiszem, nem Tartuffe személye volt a legfontosabb, hanem Orgoné, és az általa felépített önámító hazugságvilág. Így nem Tartuffe válik benne hangsúlyossá, hanem Orgon Tartuffe-sége. Ebben az előadásban tulajdonképpen két Tartuffe van, és Gábor azt mondja nekünk, hogy a Tartuffe-ökkel nagy baj van, de az Orgon-féle Tartuffe-ökkel még annál is nagyobb – a csalásnál hangsúlyosabb az előadásban a képmutatás problémája.

A revizor a 19. századi magyar ősbemutatója óta körülbelül minden időben aktuális volt. Nem véletlen, hogy a színházak újra és újra bemutatják. Szükség van további aktualizálásra? Vagy ez a darab önmagában hordja a frissességet?

Ennek a darabnak semmiféle aktualizálásra vagy átírásra nincs szüksége. A helyzetek értelmezésében persze fontos, hogy néhol felismerhetővé tegyük a kisstílű politikai machinációk szörnyűségét. Ezt párttól, oldaltól függetlenül mondom, az előadásban nem valamelyik klasszikusan értelmezett oldal kisstílűségéről beszélünk, hanem a kisebb hatalommal rendelkező politikusok machinációinak anatómiáját elemeztük.

Mitől lesz ez A revizor egyedi?

Attól, ahogyan a város megjelenik benne. A Gogol által kissé sztereotipikus, groteszk módon elnagyolt figurák helyébe felismerhető, hús-vér embereket állítottunk. A mi Hlesztakovunk például nem számító bűnöző, hanem egy mai egyöltönyös fiatal, aki nagyon tud élni a lehetőségeivel.


A képet készítette: Gálos Mihály Samu

Úgy általában: mennyire lehet/érdemes szabadon kezelni egy drámaszöveget? Vannak ennek határai? Létezik-e olyan, hogy egy rendező meghamisít egy drámaszöveget?

Azt hiszem, létezik, és most azon gondolkodom, hogy én vajon hamisítottam-e már valaha ilyen módon. Lehet, hogy igen. De hogy a kérdés elejére válaszoljak, úgy gondolom, hogy dramaturgiailag valamennyire minden darabhoz hozzá kell nyúlni, mikor színpadra kerül. Ezzel nem azt mondom, hogy minden darabot feltétlenül a saját képünkre kell formálni, de nagyon jó dolgok tudnak kisülni abból, ha valaki olyan bátran hozzá mer nyúlni egy klasszikus szöveghez, mint például Rusznyák Gábor.

Miskolc a szakma és a közönség szerint is ma az egyik legerősebb és legizgalmasabb vidéki színházi műhely. Szerinted mitől vált azzá?

Ha kiveszed a kérdésből a vidékit, válaszolok.

Már ki is vettem!

Nem hiszem, hogy egy színház esetében lehet ilyen különbséget tenni, illetve szerintem csak pejoratív értelemben lehet. De hogy mitől lett a színház mostanra az, ami, arra az a válaszom, hogy az azt vezető művészeti tanács tartalmas és demokratikus együttműködése miatt. (A Miskolci Nemzeti Színház művészeti tanácsa: Keszég László, Béres Attila, Rusznyák Gábor, Szőcs Artur és Szabó Máté – a szerk.) Illetve azoktól a színészektől, akiket a művészeti tanács tagjai odacsábítottak, odakötöttek. Ez a társulat jó csillagzat alatt vált egy együtt játszó közösséggé, a színészek közötti kötődés pedig nagyon erőssé. A mi társulatunk nem attól jó, hogy benne X és Y a világ legjobb színésze, hanem hogy estéről estére az együtt játszás hatására válik X-ből és Y-ból a világ legjobb színésze. És fontos az is, hogy azok nagyszerű előadások, amelyek pár évvel ezelőtt Miskolcra irányították az emberek figyelmét, magasra tették a lécet, amelynek időről időre meg kell felelnünk.

Gondolkozom, miért használtam a vidéki kifejezést. Azt hiszem, arra gondoltam, hogy egészen más kihívások elé állítja a színházat az, ha a környéken az egyetlen kőszínház, mint a budapesti színházakat a lokális túlkínálat.

Igen, de ahogy korábban említettem, ez nem egy, hanem inkább négy színház. Ha Budapesthez hasonlítjuk magunkat, akkor azt mondanám, hogy egyszerre vagyunk zenés színház, opera és balett, Vígszínház, Örkény Színház és Pintér Béla Társulata. Pintér Bélát főleg azért említem, mert jövőre Ascher Tamás fogja rendezni nálunk a Gyévuska című darabját – és ha visszatérünk a korábbi kérdésedre, akkor ettől jó a Miskolci Nemzeti Színház, hogy ilyen, már eleve izgalmas kísérletekbe vágunk bele. De ezt nehéz jobban szavakba önteni, azt hiszem, még mindig nagyon szerencsés a csillagzatunk, és iszonyú nehéz úgy tartani az égboltot, hogy ezek a csillagok ott is maradjanak.