Épp kezdett lecsengeni a Cukorfalatok körüli botrány (erről itt írtunk korábban), amikor a napokban újból előtérbe került a film betiltásának és az azt forgalmazó streaming szolgáltatónak az ügye azzal, hogy egy Texas állambeli (egyébként 21 ezer lakosú) megyében, Tylerben a kerületi ügyész vádat emelt a Netflix ellen a Texasi Büntető törvénykönyv közszeméremsértésre vonatkozó paragrafusa alapján. Korábban a művet a fél világ próbálta meg pedofil tartalomnak beállítani (ami nyilvánvalóan nem állja meg a helyét, mivel a filmnek nincs olyan kockája, amelyen gyerekek ruhátlanul lennének láthatók), és jelenleg több mint 420 ezer aláírónál tart az az online petíció, amit azért indítottak, hogy távolítsák el a Cukorfalatokat a Netflix kínálatából.

Ahogy azonban az már lenni szokott, az aláírók nagy része vélhetően még csak nem is látta a filmet, ami ellen tiltakozik, hiszen akkor nem állítanák, hogy az szexuális tárgyként kezel 11 éves lányokat. A helyzet valójában az, amit a streaming szolgáltatóval karöltve szerencsétlen rendezőnő már az elejétől próbál hangsúlyozni, hogy ők igazából egy platformon állnak a tiltakozókkal, mivel a Cukorfalatok éppen arról az átszexualizált társadalmi közegről és a közösségi média nyomásáról fogalmaz meg kritikát, amelynek hatására prepubertás korú lányok úgy érzik, hogy csak úgy boldogulhatnak az életben, ha csücsörítve pózolnak és meztelen fotókat osztanak meg magukról az Instagramon.

A felháborodott tiltakozókkal ellentétben mi megnéztük a filmet, és abban nemhogy nincs semmi pedofil vagy közszeméremsértő, de még semmi felháborító sem – sajnos. Abban az értelemben, hogy a Cukorfalatok sokkal erősebb is lehetne, mint amilyen, és ahhoz képest, amilyen témáról beszél, fogalmazhatna határozottabban és célra törőbben. Maïmouna Doucouré alkotása tulajdonképpen a szintén francia Céline Sciamma 2014-es Csajkor című művének a párdarabjaként, pontosabban annak junior kiadásaként működik, a rendkívül hasonló közeg, tematika és még egyes cselekményelemek okán is.

Ahogy a Csajkorban, úgy itt is azt láthatjuk, hogy egy szigorú muszlim vallási előírások szerint nevelt lány kívülállóként be akar kerülni egy csajbandába (ami sikerül is neki) – csak itt nem 16–17 éves középiskolásokat, hanem 11 éves kiskamaszokat figyelhetünk, a szóban forgó banda pedig egy amatőr, négyfős tánccsoport. (Érdekes módon a Cukorfalatok még olyan apróságokat is átemelt, mint a megalázás eszközeként a nyilvános fehérneműre vetkőztetés és ennek levideózása, csak itt nem a melltartóját, hanem a nadrágját lerántva a bugyiját mutatják meg az áldozatnak.)

A Cukorfalatok főhőse egy Amy nevű kislány, aki úgy érzi, a nővé válás küszöbén saját nőiségének megélésében két lehetőség közül kell választania. Mivel a szigorú muszlim előírásoknak megfelelően élő anyja útja (aki ráadásul épp átéli azt a megaláztatást, hogy az apa egy második feleséget hoz a házhoz) taszítja a gyereket, a négy iskolatársnőjéből álló kortárscsoport, a Cukorfalatok nevű táncformáció tagjainak lazasága és nagyszájúsága viszont imponál neki, elkezd tenni érte, hogy közéjük tartozhasson.

Hogy mennyire tévúton járnak a felnőtt nőket (sőt: a magukat maszkulin elvárásoknak alávető felnőtt nőket) utánzó „cukorfalatok”, és mennyire tévúton jár az őket utánzó Amy, azt a film számos jelenetében megmutatja, de a legbeszédesebbek azok a képsorok, amelyekben azt láthatjuk, milyen éles a kontraszt a lányok felvett viselkedése és valódi életkoruk között – ami óhatatlanul kiütközik egyszer-egyszer, hiszen attól, hogy hőseink nem akarnak gyerekként viselkedni, még azok. Amikor például a lányok a parkban lógnak, húzzák egymást, egyikük felfúj egy, a helyszínen talált kotont – anélkül, hogy tudatában lenne, hogy amivel épp játszik, nem lufi, hanem egy gumióvszer.

Ehhez hasonló képsor, amelyikben a „cukorfalatok” lopott pénzből elmennek egy hatalmasat shoppingolni, aztán a megvásárolt rengeteg holmival önfeledten rohannak az utcán, szétdobálva közülük néhány ruhadarabot – ezek jellemzően a melltartók (amelyeket ráadásul előtte a ruhájuk fölött viseltek), amivel a rendező azt hangsúlyozza: ha a lányok az óvszerrel ellentétben tudják is, mire való, valójában semmi szükségük rá.

Egy-egy jelenetben egyébként Doucouré arra vonatkozóan is elrejt utalásokat, hogy miért is csinálják a lányok azt, amit csinálnak. Amy esetében ugye végig egyértelmű, hogy útkeresésről van szó, illetve így akar kitörni a számára elfogadhatatlan családi háttérből. A főhősnő számára legszimpatikusabb „cukorfalat”, Angelica pedig (megható és szívszorító módon) egyszerűen a szülei elismerésére vágyik: nem akar mást, csak hogy ők is meglássák benne a nagyszerű táncost – csak sajnos, megfelelő iránytűk híján, nagyon rossz módot választ ennek az eléréséhez.

A cselekmény végére Amy persze eljut odáig, hogy rájöjjön, valójában sem a szigorú iszlám, sem a ledér táncikálás nem az ő útja, és ezt egy költői, elemelt jelenetben ábrázolja a rendező. A Cukorfalatok így végeredményben inkább érzékeny felnövekvéstörténet, mint éles társadalomkritika, és Amy eszmélésének bemutatását sok mindennel lehet vádolni, de pedofíliával pont nem. Maïmouna Doucouré alkotása nem elég eseménydús, néha kicsit lassú és időnként semmitmondó – ám semmiképpen sem olyan mű, amelynek az alkotója halálos fenyegetéseket érdemelne.