A toplistavezető A négy évszak fajsúlyos dolgokról mesél könnyedén. Kritika!
Milyen kár, hogy olyan kevés felnövéstörténet készül! Ez az a mondat, ami viszonylag ritkán hangzik el a filmes beszélgetések során, és talán nem is kell megindokolni, miért tud szinte mindenki kapcsolódni az egyik legproblémásabb életszakaszban játszódó filmekhez. Egy ideje már arra sem lehet panaszkodni hogy a nyugdíjas korosztály alulreprezentált az alkotásokban, a producerek ugyanis felfedezték, hogy az idősebbek is szeretnek moziba járni, így egyre több gerontokomédia készül. De mi van az ötvenesekkel, akik már az életközepi válságon is lassan túl vannak, de ahhoz még nem elég öregek, hogy lemondjanak minden ambíciójukról az életben? Róluk ki fog filmet vagy sorozatot készíteni?
A válasz: Tina Fey, Lang Fisher és Tracey Wigfield a Netflixen. A három kreátor az Alan Alda által írt, rendezett és főszerepelt A négy évszakot gondolták újra 8 részben. Az 1981-es vígjátékban egy hatfős baráti társaság egy tavaszi, egy nyári, egy őszi és egy téli közös vakációját követhetjük. A három párosból az egyik már az első felvonásban felbomlik, Nick bejelenti, hogy válni akar öregecskedő feleségétől, Anne-től, és a nyaraláson már a több mint húsz évvel fiatalabb barátnőjével, Ginnyvel jelenik meg. A másik két házaspár közt is vannak kisebb-nagyobb súrlódások, Danny, a fogorvos például hipochonder és túlérzékeny, míg olasz származású felesége, Claudia épp az ellentéte: túl érzéketlen. A barátok emellett azt is nehezen tudják megemészteni, hogy Nick képes volt újratervezni az életét – ez a döntés arra készteti őket, hogy a saját párkapcsolatuk jelenéről és jövőjéről is elgondolkozzanak.
Fey és írótársai nem változtattak azon, ami működött: az új verzió is négy évszakra (és 4x2 epizódra) tagolódik, és ezúttal is Nick nagy döntése kavarja fel az állóvizet. Akadnak azért kisebb-nagyobb különbségek is. A korszellemhez igazodva Danny és Claudia párosából melegházaspár lett, Danny nem hipochonder, hanem épp ellenkezőleg, elbagatellizálja a szívbetegségét, az ebben a verzióban is olasz Claude pedig túlgondoskodó, sőt minden szempontból túl sok. Ennél nagyobb változtatás, hogy a filmhez képest egy fokkal melankolikusabb a hangvétel.
Aki ledarálja A négy évszakot, nagyjából reális képet kap arról, milyen lehet az ötvenedik X környékén megküzdeni a fásultsággal, elviselni életünk párjának rigolyáit, és szembenézni a kényelmetlen változásokkal.
Röviden: nem könnyű.
A négy évszak úgy boncolgatja ezeket a komoly témákat, hogy közben mégsem lehet fajsúlyosnak nevezni – ami ebben az esetben nem feltétlenül dicséret. A Fehér Lótuszhoz, a másik, jó módú vakációzó emberekről szóló sorozathoz képest nincsenek benne igazán kiélezett drámai szituációk, a poénjai is ártalmatlanok, inkább szitkomokba illenének, a képi világa pedig tévéfilmesen lapos. És ennek ellenére működik a sorozat, már amennyiben működés alatt azt értjük, hogy a 8 darab, 30 perc körüli epizód gyorsan és fájdalommentesen lecsúszik. Mindez leginkább két dolognak köszönhető. Egyrészt valóban élnek a karakterek – nem bergmani részletességgel vannak kidolgozva, csak annyira, hogy hitelesen megjelenítsenek egy-egy életszemléletet vagy attitűdöt. A párosok közti dinamika is hasonlóan hihető, a kontrollmániás Kate-nek a papucsférj, Jack tökéletes komplementere, ahogy a megfontoltabb, építész Danny és az anyáskodó Claude is remekül kiegészítik egymást.
A kissé sztereotipra karikírozott olasz férfin kívül egyik szereplő sincs fekete-fehérre festve, még a feleségét a 25. házassági évfordulón elhagyó Nickkel is lehet empatizálni – ami nyilván Steve Carell érdeme is, aki képes tökéletesen átélhetővé tenni a kapuzárási pánikot, sőt, még azt is el tudja hitetni, hogy a karaktere esetében többről van szó. Ugyanígy a társulat többi tagja is hibátlan, kezdve a Saturday Night Live egykori komikusaiként minden mondatot hibátlanul időzítő Tina Fey és Will Forte párosától Kerri Kenney-Silver megfáradt exfeleségén és Erika Henningsen új barátnőjén át a mindig zseniális Colman Domingóig.
Egy kevésbé jól kiválogatott szereplőgárda valószínűleg nem tudná eladni a szitkomosabb szituációkat, ahogy a dráma és a komédia közti váltás se lenne olyan zökkenőmentes. Fey és a kreátortársai szerencsére pontosan tudták, hogy ez a történet csak akkor fog többnek érződni netflixes limonádénál, ha olyan témához és típuskarakterekhez nyúlnak, akiket ismernek, és olyan színészeket találnak, akik közt működik a kémia, és akik külön-külön meg együtt is megnyerő, szerethető figurák. A négy évszak így aztán pontosan olyan lett, mint amilyet a széria ötvenes szereplői is szívesen néznének:
felteszi a legfontosabb kérdéseket, de csak óvatosan provokál, mert nem akar senkit kibillenteni a komfortzónájából.
