Steven Soderbergh első streaming sorozata több szálon és elképesztő izgalmak közepette futtatja el egy, már az első pillanattól kezdve félresiklott gyermekrablás történetét.
Steven Soderbergh elképesztő rendező. Azon túl, hogy olyan rendkívül sikeres filmeket tudhat maga mögött az elmúlt majdnem 35 évből, mint az Erin Brockovich – Zűrös természet (2000), az Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi (2001) vagy a Magic Mike (2012) és ezek folytatásai, gyakorlatilag minden műfajban kipróbálta már magát, függetlenül attól, hogy sztárokkal és nagy költségvetéssel dolgozhat-e vagy egyetlen mobiltelefonnal forgatja le aktuális munkáját. És nem lassít le, évente három filmmel szokott jelentkezni, amiknek Peter Andrews „művésznéven” ő maga az operatőre is, és most a streaming platform sem idegen neki: az HBO MAX-nek készítette el A kör bezárul című hat részes minisorozatát, ami az eddigiek alapján akár a szolgáltató egyik legnagyobb durranása is lehet. Merthogy minden furcsasága és bizarr fordulata ellenére nagyon erős a történet – az a bizonyos kör viszont, ami miatt minden történik, pont, hogy nem zárul be benne.
Adott egy New Yorkban működött guyanai bűnbanda, amely specialitása, hogy hajléktalanokra kötnek nagy összegű életbiztosítást, majd megölik őket. Ehhez otthonról, Georgetownból hoznak be fiatalokat, akik aztán fillérekért dolgoznak nekik. Csakhogy a banda vezetője (CCH Pounder) férje, majd sógora halála után úgy érzi, átok ül rajtuk, és a rontás feloldására
egy médium tanácsára egy öregember vélt vagy valós sérelmét akarja megtorolni.
Ehhez kell elrabolnia egy ismert séf (Dennis Quaid) unokáját. Csakhogy az emberrablásba egy sor hiba csúszik: egy titokzatos idegen srác miatt változik a fiú napirendje, az akcióval megbízottak abszolút amatőrök, miközben a tervből kihagyott bandatagok saját akcióba kezdenek, egy frusztrált nyomozónő (Zazie Beetz) jelenik meg a színen, hogy mindenkinek bekavarjon. És bár a követelt pénz végül összejön, a srác szülei (Claire Danes és Timothy Olyphant) egy sor rajtuk kívül álló okból képtelenek pontosan követni a rablók pontos utasításait.
A megannyi hibafaktorból kihagytuk a fiatal guyanai lányt, aki lelkiismeret furdalásból meg akarja akadályozni az akciót, és még folytathatnánk egy sor olyan dologgal, ami az első két részben csak jelzésértékkel szerepel, mint az első gyilkosságokért felelős kínai bandafőnök vagy a séf csak említés szintén előkerülő testvére, de már innen is látszik, hogy Soderbergh nagyon sok szálat mozgat. Volt is kritikus, aki úgy írta le a szériát, mintha az Igazából szerelem krimiverziója lenne, ami talán kissé tényleg túlzás, de annyiban találó, hogy
számos generációs, illetve kulturális vetülete van a történetnek:
a guyanai banda vezetői például indiaiak, míg a „közkatonák” fekete bőrűek, a váltságdíjat pedig a jelek szerint egy kaszinót üzemeltető olasz maffiózók szállítják le - nyilván nem pusztán jószívűségből. Az Igazából szerelemmel ellentétben itt viszont nincsenek szerelmi szálak, csak egyre növekvő feszültség. A második részt, ahol már az első másodperctől félresikerült emberrablás igazán beindul, már olyan összeszorult gyomorral néztem, amire nem is tudom, mikor volt példa, pedig orrba-szájba filmeket és sorozatokat nézek.
Bár a rengeteg szálon futó, kvázi természetfeletti, ha úgy tetszik, misztikus elemekkel is fűszerezett sztori szinte tökéletes, egy gyenge eleme azért van: a nyomozónő. Aki valami furcsa Postahivatalnak dolgozik, és nem is erre az ügyre van ráállítva, de ő csak azért is ellentmond főnökének, és tök egyedül üti bele az orrát a dologba,
miközben megismerjük a magánéletét is, amit speciel nem kértünk.
Merthogy idegesítő: nyomozás helyett vagy közben filmpremierekre és kiállításokra jár leszbikus párjával, vagyis ordas nagy sznob, és tényleg mindig mást csinál, mint amit kérnek tőle, amivel nyilván van valami szándéka a rendezőnek, de csak a jó ég tudja, micsoda. Kissé igazságtalan, hogy őt pont korunk egyik legtehetségesebb fiatal színésznője, Zazie Beats alakítja, aki gyakorlatilag mindig műfajban mindig tökéletes – hát ez a szerep egyelőre nem jött be neki.
Viszont, ha már az alakításokról beszélünk, a szülőket játszó Claire Danes és Timothy Olyphant nagyszerűek. Különösen Olyphant zseniális, aki rendszerint magabiztos, nagyszájú pasasokat játszik – lásd a Raylan Givens a A törvény emberéből -, de itt
egy sokkal egyszerűbb, alázatosabb figurát kell életre keltenie, és tökéletesen oldja meg.
És a legjobb a sorozatban, amit egy ősrégi Ed McBain regény inspirált, hogy bár már nagyjából két-három filmre elég minden történt eddig, még csak a harmadánál tartunk, és a megannyi elejtett, de nem kifejtett célzásból, elvarratlan szálból ítélve még rengeteg irányba mehetünk és nagyon sok minden történhet és történni is fog. Talán még a rendőrnővel is kezdenek végre valamit, de az biztos, hogy az a jókora kör, amit egy öreg rasztafari a Washington Square Parkban krétával az aszfaltra rajzolt, csak pár pillanatra zárult be, és akkor sem a megfelelő időben és a megfelelő feltételek mellett.
Értékelés: 9/10
