A Netflix horrorkomédiájában a Stranger Things seriffje szellemként bolyong, de hidd el, még ő a leggyámoltalanabb.
A szenzációhajhász média és közösségi média mindent be akar kebelezni: a világ már az övék, most a túlvilágra pályáznak. A Szellem van a házunkban úgy álcázza magát könnyed horror-komédiának, hogy valójában nagyon aktuális, és súlyos témákat feszeget. Azok a filmek, amik az utóbbi időben valamilyen módon felhasználják, sőt újrahasznosítják a klasszikus horror- és sci-fi-kliséket, már nem a borzalom tárgyaként mutatják be azokat. Illetve nem a borzalom elsődleges tárgyként, mivel ezt a kitüntető szerepet átvették az emberi reakciók.
Jordan Peele tavalyi filmje, a Nem valójában nem egy UFÓ-invázióról szól, hanem arról, miként lesz szenzáció, vásári mutatvány abból, hogy egy idegen entitás haszonállatokat kebelez be. A Netflixen látható Szellem van a házunkban hasonló trükkel él: az első percekben beveti a klasszikus kísértetház-horror elemeit (ódon padlástér, magától elguruló játéklabda, önjáró hintaszék), majd elég hamar vígjátéki elemekkel dúsítja mindezt, hogy megérkezzünk a film valódi tétjéhez, a társadalomkritikához. Ehhez azonban le kell lepleznünk még egy klasszikus klisét.
A Szellem van a házunkban nem csak hasznosítja, hanem egyenesen csúcsra járatja a kísértetház-sztorik egyik motívumát: a veszélyes családfőt. A Ragyogásban és az Amityville Horrorban az apa a család életére tör: itt is ez látjuk, csak már nem baltával, hanem a népszerűséggel súlyt le a férfi. Az ügyeskedő apa, Frank (Anthony Mackie, akit mostanság Sólyomként ismerünk a Marvel moziverzumból) mindenben pénzt lát, és különféle, hirtelen jött ötletekkel akarja eltartani a családját. Egy kissé lepusztult és gyanúsan olcsó családi házba költözik feleségével és két kamasz fiával. Itt bukkan fel a kísértet (David Harbour), akivel a fiatalabb fiú, Kevin (Jahi Di'Allo Winston) találkozik először.
A srác egy pillanatig se rémül meg, a mai kamaszok már jóval edzettebbek, minthogy egy áttetsző, hörögve hadonászó kísértettől berezeljenek.
Mi több, barátságot köt vele, és elnevezi Ernestnek, az ingén olvasható felirat után.
Igen, jól gondolod, ez a 2023-as év Casper-sztorija: jönnek is gonoszok, hogy elkapják Ernestet. A rosszfiúkat ezúttal a CIA testesíti meg, mivel a szervezet régóta el akar fogni egy kísértetet. Van szellemvadész puskájuk és kísértetkóterük is, szóval Ernestnek van mi elől menekülni. De hogy szerez tudomást egy padláson pecózó szellemről egy állami szervezet? Hát persze, hogy a közösségi médiából, hiszen apuka a halottból is pénzt akar csinálni, pontosabban Ernestről tölt fel videókat, amivel hatalmas megtekintést generál. Mi több, fanatikus rajongói lesznek a szellemnek, és ezen a ponton
a film egy akkora sallert kever le a virális online jelenségeknek, hogy ihaj!
Közel negyedórában figurázza ki, hogy miként terjed el valami hisztérikusan a közösségi médiában, és milyen következményei vannak: például az Ernest-kihívás, ami annyi, hogy menj neki te is úgy a falnak, mint Ernest (aki, mivel testetlen, áthatol rajta, ellentétben sok idiótával, akik lefejelik a garázsajtót, a téglafalat, a kerítést).
Mindeközben Kevin jól ismeri a kísértethistóriák mechanizmusát, hiszen azon ügyködik, hogy megfejtse, miként hunyt el Ernest, megszabadítva őt attól a titoktól, ami ehhez a világhoz köti. Krimi és roadmovie vegyül ezekben a jelenetekben, ahogy Kevin, a szomszéd lány és a kísértet igyekeznek egyre távolabb kerülni a hatóságoktól és egyre közelebb jutni a megoldáshoz. Ez a szál egyszerre akciódús és megható, amihez természetesen nagyban hozzájárul David Harbour játéka.
Harbour legutóbb a Vérapóban szórta a szójátékokkal megspékelt beszólásokat, ezúttal azonban néma szerepben látható. Ernest ugyanis csak huhogni és hörögni tud, beszélni nem – ilyen ez a túlvilág lét. Kétségtelenül kihívás egy ilyen szerep, legutóbb Nicolas Cage ment nagyot egy szó nélkül a Willy mesevilágában, ahol energiaitalt szlopált és démonizált plüssfigurákat vert agyon. Harbour is megugorja a feladatot, de a Stranger Things seriffjének igazából nincs nehéz dolga:
olyan istenadta kiskutyaszemekkel tud nézni, hogy az embernek tényleg a szíve szakad meg
(ezt már többször bevetette Stranger Things-ben is, valószínűleg innen jött az ötlet, hogy nem is kell szöveg ahhoz, hogy empatizálj a karakterével).
A Szellem van a házunkban nem értelmezi újra a kísértetfilmeket, nem injektál vérfrissítést a horror-komédiába, de ötletes, szeretetre méltó és alapvetőn még jópofa is, az érdemein pedig csak itt-ott csorbítanak az olcsónak ható digitális trükkök.
