Sportkommentátori közhellyel élve, vasárnap útjára indul a labda a katari Al Khor városában található Al Bayt stadionban. Az, aki nem követi a híreket, vagy csak most ébredt fel egy 2010 óta tartó kómából (akkor ítélték oda a rendezési jogokat), alaposan meglepődhet a hír hallatán.

Miért novemberben tartják a hagyományosan nyári labdarúgó-világbajnokságot, és miért egy Magyarországnál kilencszer kisebb sivatagi országban?

Tényleg helyénvaló, hogy a három millió lakosú arab állam 220 milliárd dollárt (mintegy 95 ezer milliárd forintot) égetett el azért, hogy a semmiből, a semmi közepén felhúzzanak tucatnyi légkondicionált stadiont? Egyáltalán, hogy lehet nézőként tiszta lelkiismerettel leülni a tévé elé, tudván, hogy a létesítményeket felhúzó, rabszolgasorban tartott vendégmunkások közül rengetegen csak koporsóban térhettek haza? ( A Guardian szerint 2010 és 2020 között legalább 6500 dél-ázsiai vendégmunkás vesztette életét, a rendezők viszont csak 37 olyan halálesetet regisztráltak, ami közvetlenül a stadionok építéséhez köthető.)

A történelem, mint mindig, ismétli magát. Az 1978-as argentínai vébé előtt hasonló morális dilemmák merültek fel, miután két évvel korábban katonai diktatúra alakult ki az országban. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetséget (FIFA) irányító brazil João Havelange számára azonban nem jelentett lelkiismereti problémát, hogy a világbajnoksággal egy népnyúzó katonai juntát legitimál, így pár száz méterre attól a helytől, ahol ellenzékieket kínoztak és öltek meg a rezsim rendőrei, góloknak tapsolhatott a nemzetközi szurkolósereg.

A FIFA ekkor lépett rá szimbolikusan is a teljes elkorrumpálódás útjára. Ma már elképzelhetetlen, de

az 1904-ben alapított szervezet évtizedeken át nem volt több egy szerény méretű és hatáskörű gittegyletnél.

Csak 1961-től, Sir Stanley Rous elnökségével, a világbajnokságok felfutásával párhuzamosan kezdett növekedni a szövetség befolyása. Rous is hozott megkérdőjelezhető döntéseket – támogatta, hogy az afrikai futballszövetségből kizárt apartheid állam, Dél-Afrika is indulhasson a vébén –, de régimódi angol úrként ő még a futball és a vébék pozitív értelemben vett „amatőrségének” megőrzésében hitt.

A szövetség ekkor még nem működött maffiaalapon, hiszen nem is lett volna mit ellopni. Rous utóda, Havelange már nem volt ennyire szemérmes, a FIFA technikai vezetőjének (egy bizonyos Sepp Blatternek) a közreműködésével sorra kötötte az exkluzív szponzori szerződéseket, miközben előbb 24-re, majd 1998-ra már 32-re emelte a részvevő csapatok számát. A hetvenes években szállt be a buliba többek közt az Adidas is, 1982-ben pedig kiszervezték a marketingjogokat az ISL (International Sport and Leisure) nevű cégbe, amelyet egész véletlenül az Adidas főnöke, Horst Dassler hozott létre. Mint utólag kiderült, Havelange és a brazil szövetség elnöke Ricardo Teixeira, összesen 27 millió fontnyi kenőpénzt kaphattak az ISL-től.

Mindezt a Wikipediából is meg lehet tudni, de a Netflix négyrészes dokusorozata, A FIFA titkai sokkal érzékletesebben foglalja össze az eseményeket. A sporttörténeti gyorstalpaló után következnek csak a true crime-sorozatok legszebb hagyományait idéző epizódok,

Sepp Blatter 1998-as elnökké választása után ugyanis szintet lép a szervezet – mármint az elmaffiásosodás irányába.

A sorozat készítői sem zárják ki azt a lehetőséget, hogy a svájci születésű sportvezetőt akár nemes célok is vezérelhették, és nemcsak azért fókuszált egyre jobban a harmadik világ országaira, hogy begyűjtse a helyi tagszövetségek szavazatait, hanem mert tényleg hitt abban, hogy a „futball mindenkié”, de a lényegen ez nem változtat. Blatter már az elnökséget is úgy nyerte meg, hogy Afrikának ígérte a vébét a szavazatokért cserébe, és később is az maradt a fő prioritása, hogy a négyévente megtartott tisztújító kongresszusokon megtarthassa a pozícióját, kerül, amibe kerül.

Egyedül persze elég nehéz maffiába tömörülni, Blatter mellett még rengeteg, hasonlóan sötét figura operált, élükön Jack Warnerrel, a CONCACAF zóna kiskirályával, de

a Netflix filmje azt is kiválóan bemutatja, mennyi különböző árnyalata létezik a bűnrészességnek.

Van, aki csak félrenéz, van, aki zsebre dugja a pénzt, és nem is akar úgy tenni, mintha több lenne egy „kövér queensi csalónál” (az amerikai szövetséget irányító Chuck Blazer önjellemzése a lebukása után), és van, aki úgy áll kurvának, hogy közben szűznek akarja mutatni magát, mint Michel Platini, akit maga Nicolas Sarkozy francia elnök utasított arra a katari trónörökös jelenlétében, hogy járja ki Katarnak a vébérendezést.

A FIFA titkai átláthatóan és korrekt módon vázolja fel a szervezet hatalmi struktúráját, de megoldásokat nem tud javasolni. Blatter ugyan lemondott, de az új elnök, Gianni Infantino érkezésével sem oldódtak meg a strukturális problémák, a korrupció ugyanis bele van kódolva a FIFA szervezeti működésébe. Hiába születik meg a legjobb szándékkal egy felzárkóztatási program a szervezet zürichi központjában, ha a források elosztásáért felelős afrikai vagy karibi tagszövetségek illetékesei számára túl nagy kísértést jelentenek ezek a pénzek, vagy ha egy törpeállam szövetségének – eladásra kínált – szavazata továbbra is ugyanannyit ér, mint az ötszörös világbajnok Brazíliáé.

Annak, aki képben van a FIFA történetét illetően, nem is mond sok újdonságot a Netflix filmje, cserébe viszont az ügy több fontos résztvevőjét megszólaltatja, egykori FIFA-alkalmazottaktól ex-játékosokon át a katari projekt vezetőjéig. Platini vagy Warner ugyan nem állt kamerák elé, Blazer pedig még 2017-ben elhunyt, de maga Blatter készségesen nyilatkozik a stábnak. Már egyedül miatta megéri végignézni a sorozatot: ritkán látni ennyire közelről egy ennyire korrupt embert a saját igazát bizonygatni, úgy, hogy 

a végén még magát is képes meggyőzni a saját ártatlanságáról.

Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mindezek tudatában leül-e a vasárnap a tévé elé. Milliók vállalták már egy online petícióban, hogy bojkottálják a vébét, de megkockáztatható, hogy így sem lesz majd panasz a nézettségre. Amíg a FIFA képes a világ legjobb sportját, és a kapcsolódó showműsort felkínálni a közönségnek (a 2018-as vébét 3.5 milliárd ember követte), addig a korrupt vezetők bármit megtehetnek, és ezzel ők is tökéletesen tisztában vannak.