Kenya Barris olyan, mint egy fekete Móricka, akinek mindig mindenről ugyanaz jut az eszébe: a pigmentációs eredetű együttélési nehézségek. És Barris ezeket a gondolatait nemcsak leírja egy füzetbe, de sorozatformában fel is dolgozza őket, méghozzá akkora sikerrel, hogy mára felhúzott rájuk egy külön franchise-t.

Az alapokat a Feketék fehéren című sitcommal tette le, amelyben nyolc évadon át követhettük, hogy a fekete Johnson család miként próbálja megőrizni az identitását a fehér, középosztálybeli környéken, és a Barrisről mintázott családfő milyen nehezen tud beletörődni abba, hogy a gyerekei számára a „feketeség” már nem ugyanazt jelenti, mint számára. Ezután Grown-ish címmel elkészített egy spin-offot, amelyben Johnson legidősebb lánya, Zoey az egyetem multikulti világában próbál érvényesülni, 2019-ben pedig elindult a Mixed-ish. Ebben Rainbow, Johnson aneszteziológus felesége – akit Barris a saját, Rainbow nevű, aneszteziológus feleségéről mintázott – meséli el flashbackekben, hogy milyen volt egy fehér hippi apa és egy fekete anya gyerekeként felnőni a 80-as években. Barris végül színészként is bemutatkozott: a Netflixen egy évadot megélt #blackAF-ben saját maga fikciós verzióját alakította, vagyis egy olyan nagycsaládos író-producert, aki a szegénységből kitörve eljutott a gazdag fehérek világába.

Barris tehát pontosan tudja, hogy kell összekombinálni hatékonyan és profitábilisan a kényes rasszkérdéseket a humorral, illetve a sitcomformátummal. Írótársa, Jonah Hill sem tegnap kezdte, az Apatow-istálló tagjaként közelről figyelhette, hogyan működnek a korhatáros párkapcsolati komédiák, a 21 Jump Streetet, illetve a folytatását társíróként jegyezte, és már rendezőként is bemutatkozott (A gördeszkások). Ha ők ketten írnak egy forgatókönyvet egy zsidó srác és egy fekete lány kapcsolatáról, olyan nagy nevekkel, mint Eddie Murphy, Julia Louis-Dreyfus vagy David Duchovny, akkor egész biztos, hogy egy okos és vicces film lesz az eredmény, nem?

Nem.

Pedig az előjelek papíron tényleg kedvezőek voltak, nemcsak Barris és Hill szakmai pedigréje, de az alaptörténetben rejlő potenciál miatt is. Az természetesen nem az évszázad ötlete, hogy két, külön világból érkező fiatal összejön, és kiderül, hogy a különbözőségeik nem egymás, hanem a családjaik számára jelentenek problémát. Erre épült az 1967-es Találd ki, ki jön vacsorára klasszikusa is, a „morcos após szemétkedik”-témára pedig szintén jó pár variáció született az Örömapától az Apádra ütökig. Ami pedig működik, azt nem kell megjavítani, elég csak upgradelni, hiszen a 2023-as Amerikában más egy vegyes kapcsolat megítélése, és bonyolultabb szövésűek a különféle érzékenységi hálók is.

Az alapfelállást ennek megfelelően kellően meg is kavarta a Barris-Hill írópáros, a bőrszín mellé a vallást is beemelve a képbe, Hill karaktere ugyanis zsidó családból származik, míg Amira, akit véletlenül Uber-sofőrnek néz, fekete muszlimok gyereke. A szülők hozzáállása is egészen különböző, az Eddie Murphy által alakított Akbar nem csinál belőle titkot, hogy muszlim férjet akar a lányának, és minden mást opciót csalódásként él meg, míg a Cohenék (Julia Louis-Dreyfus és David Duchovny) egymással versenyezve próbálják bizonygatni, hogy mennyire felvilágosultak, miközben nem veszik észre, hogy csak a régi sztereotípiákat böfögik vissza.

A ziccerekből néhányat sikerül leütni az íróknak, ilyen az a jelenet, amikor a szülők a vacsoraasztalnál összevesznek azon, hogy az afro-amerikaiak vagy a zsidók szenvedték-e meg jobban a történelmet, de a Las Vegas-i epizódban is ülnek a poénok. Barris mestere annak, hogyan lehet a szereplőit kellemetlen szituációkba helyezni, ahol kénytelenek az előítéleteikkel, vagy azzal szembesülni, hogy egy-egy jelenség bonyolultabb annál, mint amilyennek gondolták. Amiben viszont még nincs otthon az író-rendező, az a mozifilmes formátum, ami ugyanis működik a kis képernyőn, az másfél, illetve majdnem két órában kevés.

Az önálló szkeccsek egymás mellé téve még nem adnak ki egy olyan romkomot, ahol a szereplőknek elhisszük, hogy valódi emberek, és nem csak egy-egy tétel illusztrációi.

Egy vérbeli romkomtól persze nem is várjuk el, hogy az Amerikát átszelő kulturális és egyéb törésvonalakról mondjon valami újszerűt és szellemeset, A magadféléknek ez nem is sikerül – ahhoz a komolyabb tétek és konfliktusok is hiányoznak belőle –, cserébe romantikus filmként is pont olyan száraz, mint egy vegyes kapcsolatokról szóló iskolai prezentáció. A két harmincsas fiatal egymásra találását és kapcsolatát olyan kihagyásokkal mutatják be, hogy akkor se lehetne azonosulni velük, ha amúgy izzana a levegő Jonah Hill és Lauren London közt (nem izzik), a finálé pedig a legordasabb romkomkliséket idézi a lehető leglustább kivitelezésben.

Barris legnagyobb bűne azonban egyértelműen Eddie Murphy tehetségének elpocsékolása –

mintha valaki egy Ferrarit egy Trabant motorjával próbálna meghajtani.

A legendás komikusnak alig jutnak valamire való poénok, és mintha rendezői utasításként is csak annyit kapott volna, hogy Robert De Niro karakterét másolja le az Apádra ütökből, csak vegye sokkal komolyabban. Az sem zárható ki teljesen, hogy Murphy maga döntött úgy, hogy a védjegyszerű stílusa helyett visszafogottabban próbál játszani, ez esetben viszont kár megállni félúton, próbálja ki magát drámában, és a középszerű Netflix-romkomokat hagyja másra.