Egészen valószínűtlen horrorral jelentkezett a Netflix: a címéből az hihetné az ember, hogy a francia Sáskaraj rosszfiúi a címbeli rovarok, pedig van itt egy náluk is pusztítóbb erő!
Én is ettem már sáskát - bár az is lehet, hogy szöcske volt - Thaiföldön, ahol ez egyrészt bevett szokás, hiszen egyrészt nagyon magas tápértékük van, másrészt vannak olyan szegényebb vidékek, ahol amúgy sincs más, a hozzám hasonló turisták pedig kíváncsiságból kóstolják meg őket. Sütve, egy kis szójaszósszal, ahogy a pókokat is, de csak a lábukat kóstoltam meg, a testük azért egy kicsit soknak tűnt. És van, aki itt, Európában is tenyészti őket, részben egzotikus emberi fogyasztásra, mint filmünk, a Sáskaraj hőse, Virginie (Suliane Brahim), ám sok mindenre kell figyelni a sáskatenyésztésnél: a megfelelő nedvességre, fényre, a rovarok méretére és persze a vérre.
Ha a sáskákról beszélünk, akkor azért sokaknak nyilván az is beugrik, hogy az egyik bibliai csapásról is szó van: a rovarok hatalmas rajokban repülve taroltak le mindent növényt, ami az útjukba került, gyakran okozva éhínséget – még ma is van sáskajárás, csak hatékonyabban védekeznek ellene -, és az elsőfilmes Just Philippot nyilván figyelembe vette ezt az aspektust is. Merthogy Virginie élete és megélhetése a sáskáktól függ, ebből tartja el tinilányát, Laurát (Marie Narbonne) és kisfiát, Gastont (Raphael Romand) valahol vidéken, az isten háta mögött. Csakhogy nem megy jól az üzlet, a sáskák nem elég nagyok, nem akarnak szaporodni, a nő nyakig ül az adósságban, csak a barátságos borászra, Karimra (Sofian Khammes) számíthat. Aztán egy véletlen balesetnek köszönhetően kiderül, hogy a sáskáknak egyrészt ízlik a vér, másrészt őrült módon kezdenek tőle szaporodni és növekedni.
A kérdés nyilván az, honnan szed egy egyedülálló anya annyi vért, hogy az egyre szaporodó sáskatenyészete étvágyát ki tudja elégíteni. Ha nem eteti a rovarokat az új élelemmel, szó szerint felfalják egymást, másrészt viszont a tenyészet végre pénzt hoz, Virginie nem csak az adósságát tudja rendezni, de végre van is egy kis pénz, egyre több fóliasátrat állít fel a sáskáknak, és úgy tűnik, jól állnak a dolgok, pedig pont ellenkezőleg, a veszély egyre nő, hősnőnk pedig egyre mélyebbre merül abba a miniatűr pokolba, amelyet saját maga teremtett. Ezzel ugyebár a horrorfilmek belső logikáját követjük, csakhogy a Sáskaraj több mint horror. Vagy kevesebb, aszerint, hogy ki mit vár egy ilyen darabtól. Merthogy a film eleje, sőt, tulajdonképpeni váza is olyan, mint azoké a művészfilmeké, amelyeket a kritikusok úgy szeretnek a fesztiválokon, aztán alig ülnek be rájuk a moziban. Merthogy a történet lényege itt is az egyedülálló anya kapcsolata gyerekeivel – a tinilányt alakító Marie Narbonne viszi egyébként a filmet - a csavar az, hogy az ő jobb jövőjükért folytatott mániákus harcával hoz mindannyiuk fejére bajt.
A művészfilmes vázra horrort húzni mellesleg jó ötlet, és ez sokszor működött korábban is, nagyrészt működik itt is. Van persze, amikor nem, van, amikor a horror hívószóra felhorgadó néző már szeretne több akciót látni, és van, amikor az akció túl hirtelen kezdődik és/vagy túl hirtelen ér véget, de ezt tudjuk be a rendező rutintalanságának, aki akár sokkal messzebb is mehetett volna. A sáskatelep fizikai jelenléte, lüktetése, folyamatos morajlása viszont zseniális húzás, ami egész különleges hangulatot ad ennek a remek alapötletre épülő, de néhol elnagyoltan kivitelezett filmnek, ami azért nyilván nem teljesen hatástalan, mert én speciel újra megkívántam a sáskát!
Értékelés: 7/10
