A Netflix új sci-fijében az ausztrál színész Miles Tellert kínozza a Top Gun: Maverick rendezőjének irányítása alatt. Kár, hogy csak a stáblista erős, a film maga középszerű.
Papíron nem tűnik annyira nehéznek a filmproducerkedés, pláne ha a névjegyünkön ott virít a Netflix logója. Keresni kell egy izgalmas alaptörténetet (a legjobb, ha már megírták (kép)regényben, novellában vagy videójátékban), hozzá egy neves rendezőt és rutinos forgatókönyvírókat, melléjük pedig egy – de ideális esetben legalább két – A-kategóriás sztárt.
A Netflix legnagyobb júniusi bemutatójában, A pók fejében ez mind megvan. A Marvelnek hála világsztárrá vált Chris Hemsworth a húzónév, aki mellé még Miles Tellert, generációja egyik legtehetségeseb színészét is megkapjuk, a forgatókönyvet a Zombieland és a Deadpool írói (Rhett Reese és Paul Wernick) jegyzik, a rendezést pedig az év filmje címére is esélyes Top Gun: Maverick direktora, Joseph Kosinski. Szóval, mi baj történhetne?
Az első percekben még nem is tűnik úgy, hogy bármiben is csalódnunk kellene. A Booker-díjas George Saunders novelláján alapuló történet olyan ígéretesen indul, mint egy jobb Black Mirror-epizód. A helyszín egy futurista betonbörtön, amely úgy néz ki, mint egy menő startupcég irodájának és egy luxusszanatóriumnak a keresztezése. Az elítéltek szabadon, rácsok és őrök nélkül járkálhatnak a komplexumon belül, cserébe vállalják, hogy kísérleti vegyszereket tesztelnek rajtuk. A nyitójelenetben látható Hahotidiltől például a legfárasztóbb favicceken is halálra neveti magát az alany, a Nyelviold hatására még a legzárkózottabb elítélteknek is elered a nyelvük, a Vonzalintól pedig úgy begerjednek az önkéntes kísérleti nyulak, hogy bagzó nyulakként vetik magukat egymásra.
A kísérlet vezetőjét, Abnestit maga Hemsworth alakítja, akiről első pillantásra talán nem egy Nobel-díjra hajtó tudós jutna eszünkbe, mégis
kiválóan passzol hozzá az elítéltekkel atyáskodó, émelyítően szívélyes főnök szerepe.
Ahogy az ő motivációi sem teljesen világosak a film kezdetén – csak az a biztos, hogy valami nem stimmel vele –, úgy a Miles Teller által játszott Jeff múltjában is vannak kérdőjelek, amelyek a megfelelő dramaturgiai pontokon nyilván felkiáltójellé változnak. A novellából hiányzó szerelmi szálat is pótolták az írók, így kerül képbe Jeff rabtársa, Lizzy (Jurnee Smollett), és fontos szerepet kap még Abnesti asszisztense is, akit a főnökénél jobban zavarnak a kísérletből fakadó morális dilemmák.
A felállás tehát: egyetlen helyszín, két fő- és két mellékszereplő, és jó sok dialógus. Ahhoz, hogy egy hasonló, kamarajellegű sci-fi az izgalmas alaphelyzet felvázolása után is képes legyen fenntartani a nézők érdeklődését, a rejtélyek precíz adagolására és a feszültségszint magasan tartására van szükség – vagy arra, hogy ne csak a felszínt kapargassák az intellektuálisnak szánt diskurzusok. A vállalás elvileg nem lehetetlen, A pók feje ehhez képest menetközben, szinte észrevétlenül, de ellaposodik. Annyira nem, hogy fájdalmas élmény legyen végignézni, ahhoz képest viszont, hogy milyen potenciált rejt az alapötlet, mégiscsak csalódás a nagy költségvetésű tévéfilmeket idéző kivitelezés.
A végeredményért a forgatókönyv és a rendezés nagyjából egyenlő mértékben okolható. Az írók túl ráérősen alapozzák meg a fő konfliktust, több olyan jelenetet láthatunk, amely csak a korábbiakat ismétli, a logikai hibáktól hemzsegő fináléban viszont elsietik a lezárást. Kosinski ezeket a hiányosságokat még kozmetikázhatta volna, ha képes feleolyan feszült hangulatot teremteni, mint Alex Garland az Ex Machinában, vagy úgy feltekerni a morbid humort, mint a jobb Black Mirror-epizódok. Egyik sem sikerült neki.
A két főszereplőn, Chris Hemsworth-on és Miles Telleren nem múlt semmi,
külön-külön és együtt is működnek, de valójában Kosinskinek sem kell szégyenkezve kiradíroznia ezt a tételt a filmográfiájából. Valószínűleg nem ő volt a megfelelő stílusú rendező a feladatra, az pedig, hogy A pók feje még így is a vállalhatóbb eredeti Netflix-produkciók közé tartozik, inkább a Netflixet minősíti.
