Senki sem szereti, ha kényelmetlen helyzetbe hozzák, sőt, sokszor még a szemtanúknak is fájdalmas élmény egy kínos szituáció, mégis mozgóképes tartalmak sokasága épül erre a koncepcióra. A „kandi kamera” műfaja nagyjából egyidős a televíziózással, a kétezres évek, illetve Sacha Baron Cohen eljövetele óta pedig sorra készülnek azok a műsorok és filmek, amelyekben a komikusok egy szatirikus karaktert alakítva lépnek interakcióba a gyanútlan civil szereplőkkel, de ezt a divathullámot lovagolták meg az Office-hoz hasonló, magukat dokumentaristának álcázó sorozatok is.

Nathan Fielder a 2013 és 2017 között futó Nathan for You-ban ezt a műfajt fejlesztette tökélyre. A Comedy Centralon látható sorozatban Fielder kisvállalkozók üzleti forgalmát próbálta fellendíteni abszurdnál abszurdabb javaslatokkal, úgy, hogy a kivitelezésben személyesen is segédkezett. A résztvevők joggal gondolhatták úgy, hogy egy hagyományos üzleti realityben szerepelnek, és sok esetben csak a műsor adásba kerülése után szembesültek vele, hogy egy dokuvígjátékban csináltak bohócot magukból.

Már a Nathan for You is erősen feszegette a határokat valóság és fikció közt, az HBO Max számára készített A próba viszont annyira meta, mintha maga Charlie Kaufman írta volna a forgatókönyvét. Papíron Fielder ott folytatja, ahol öt éve abbahagyta, csak ezúttal nem kéretlen üzleti tippekkel, hanem életvezetési tanácsokkal próbál segíteni a civil szereplőkön. Maga az ötlet is a Nathan for You forgatása során született meg, amikor Fielderék sokat agyaltak azon, hogy az alanyaik vajon hogyan fogadják majd az elmebeteg ötleteiket.

Miért is bíznánk bármit is a véletlenre, ha el is próbálhatnánk előre ezeket a szituációkat?"

- teszi fel a kérdést A próbában Fielder, aki műsorvezető, főszereplő és narrátor is egyben.

Az első epizódban egy olyan férfi válaszol a stáb által feladott hirdetésre, akit régóta nyomaszt, hogy hazudott egy barátjának a (nem létező) diplomájáról. Attól tart, hogy a nő indulatosan reagálna, ha bevallaná neki az igazat, így Nathan azt javasolja, gyakorolják be előre jó alaposan azt a szituációt, amelyben elhangzik majd a vallomás. Fielder felbérel egy színészt, aki titokban találkozik a célszeméllyel, hogy lemásolja a gesztusait, majd a színész és a férfi nekiállnak lemodellezni a beszélgetést a stúdióban – pontosabban egy olyan, a stáb által felépített bárban, amely tökéletes replikája annak a brooklyni kocsmának, ahol az igazi vallomásra sor kerül majd.

A második epizódban még tovább fokozódik a fokozhatatlan. Nathan ebben arra vállalkozik, hogy segít egy negyvenes nőnek eldönteni, hogy akar-e valójában gyereket. A kérdés megválaszolásához beköltözteti a bigottan keresztény Angelát egy díszletházba, ahol egy (igazi) csecsemőről kell gondoskodnia, hogy aztán a stáb tagjai az éj leple alatt kicseréljék egy robotbébire (erre a gyerekmunkát szabályozó törvények miatt van szükség), majd másnap egy idősebb (igazi) gyerekre. A terv az, hogy két hét leforgása alatt Angela megtapasztalhassa a gyereknevelés minden fázisát nulla és 18 év között.

Ha „csak” ennyiből állna A próba, akkor nyugodtan elkönyvelhetnénk a reality műsorok paródiájának, a második epizódtól azonban csavar egyet Fielder az eredeti koncepción. Arra következtetésre jut, hogy a gyerekvállalásos kísérlet jobban működne, ha Angela egy (ál)házastársat is kapna maga mellé, és miután az eredeti jelölt elmenekül (besokall a robotbébi sírásától), Nathan maga jelentkezik az apa szerepére, és be is költözik a rejtett kamerákkal teli stúdióházba.

Ettől a ponttól kezdve már nemcsak arról szól a széria, hogy fel lehet-e készülni szimulációval az élet kisebb-nagyobb kihívásaira, de arról is, hogy hogyan készül az a műsor, amely arról szól, hogy fel lehet-e készülni szimulációval az élet kisebb-nagyobb kihívásaira, illetve hogy a műsorvezetőben milyen kétségek támadnak a saját szerepét és a műsor alapkoncepcióját illetően. Már önmagában ez a csavar is elég izgalmas lenne,

A próba slusszpoénja azonban éppen az, hogy a nézőnek fogalma sem lehet arról, hogy mennyi „igaz”, abból, amit a képernyőn látunk.

Nem tudhatjuk, hogy Angela és a többi civil szereplő mennyire ismerik a forgatókönyvet, vagy hogy egyáltalán létezik-e forgatókönyv, és Nathannek vannak-e tényleg etikai dilemmái a projekttel kapcsolatban.

Ezek a kérdések persze joggal merülhetnek fel a tévécsatornákat – és most már a streaminget is – elárasztó reality műsorok kapcsán is, vagyis azzal, hogy kételyeket ébreszt a nézőben, A próba részben teljesíti a küldetését: tükröt mutat a formátumnak.

Fielder emellett a szimulákrum és szimuláció közti különbségre is rávilágít a sorozat legmeghatóbb epizódjában, amelyben kiderül, hogy az egyik gyerekszínész, a hatéves, apa nélküli Remy fejében összemosódott a szerep és a valóság, és a forgatás után is az apjaként tekint Nathanre. Fielderben ekkor tudatosul csak a saját felelőssége, pedig ironikus módon a kisfiú csak azt valósítja meg, amelyet ő is célként tűzött ki a műsor szereplői elé: a tökéletes átlényegülést. Nathan ráadásul maga is egy olyan figura, akinek nem lehet kibogozni az identitását, mert az interjúiban is ugyanazt az autisztikus karaktert hozza – vagyis talán önmagát.

A próba ebből a szempontból a Kis-nagy világ (ál)reality verziója, hiszen Charlie Kaufman filmje is egy olyan megszállott alkotóról szól, aki addig próbálja meg „lemásolni” a valóságot a maximális hitelesség megteremtésének reményében, amíg már ő sem tudja megkülönböztetni a realitást a szimulációtól.

Hiába tűnik tehát oltári nagy baromságnak a széria, Fielder izgalmas kérdéseket tesz fel - hogy aztán azokat, és vele együtt a saját karakterét is egyből dupla idézőjelbe tegye. A próba ezzel nemcsak a civil szereplőket, de a nézőket is zavarba hozza, nem mellesleg viszont fergetegesen vicces is. Fielder figurája önmagában kitöltene egy egész estés filmet, de faarcának és improvizációs képességeinek hála a játszótársaiból is ki tudja hozni a legmulatságosabb reakciókat.

A legnagyobb, nézővel összekacsintós poén mégis az, hogy erre az agyament koncepcióra Fielder ki tudott húzni több millió dollárt az HBO-tól.

A próba puszta létezése egy anomália, abból viszont lehető legszerencsésebb.

Fielder producerként jegyez egy másik kiváló, HBO-n futó, dokualapú sorozatot is, a John Wilson tanácsait, arról itt írtunk.