A Tyrone klónja a legfeketébb komédia egy fekete közösségről, ahol nagyon furcsa dolgok történnek, de akad három elbaltázott karakter, akik utánajárnak a dolgoknak.
Fontaine (John Boyega) átlagos drogdíler egy Glen nevű (kitalált) gettóban, aki éppen elzavarja egyik riválisa emberét a területéről, majd elindul, hogy behajtson némi tartozást egy Cseles Charles nevű stricitől (Jamie Foxx), akinek éppen gondja akad Yo-Yo nevű „alkalmazottjával” (Teyonah Parris). Némi vita után meg is lesz a pénz, de Fontaine nem elég éber, és a megsértett vetélytárs szitává lövi – hogy másnap reggel érintetlenül és minden kellemetlen emlék nélkül ébredjen. És mivel elfelejtette, hogy behajtotta az adósságát, megint útba veszi Cseles Charlie-t – aki olyan, mintha szellemet látna, de Yo-Yo igazolja a történetet, és innen már csak azt kéne kitalálni, mi a retkes fene történhetett.
Nem szép így fogalmazni, de a Netflixen bemutatkozó Tyrone klónja sok szempontból tökéletesen illeszkedik az elmúlt évek öntudatos, fontos társadalmi üzenetet hordozó afro-amerikai alkotásai közé, pedig a téma elsőre kissé linknek tűnik. A marcona díler, az örökké picsogó strici –
aki az év stricije volt az 1995-ös stricibálon!
– és az öntudatos prosti nyilván valószínűtlenül bizarr csapatot alkotnak, ahogy valószínűtlenül bizarr az az összeesküvés is, amelynek a város alatti titkos laborokban folyik. Amely az egész közösség életét befolyásolja trükkös módokon, annak központi elemeit célozva meg, a fodrászatokat, a gyorséttermeket, a templomokat és a sztriptízbárokat, és amely szálai egyre mélyebbre nyúlnak – és mivel amúgy is a föld alatt folyik minden, ez elég mélyet jelent. Csakhogy a film igazából akkor kezdődik, amikor hőseink rábukkannak a nagy titokra, és fel kell tenniük maguknak a kérdést, hogy elég tökösek-e ahhoz, hogy szembenézzenek az valósággal.
Nyilván nem kell halálosan komolyan venni egy olyan fekete vígjátékot, amiben Jamie Foxx afro-Elvis frizurában nyomja a „nindzsastrici szarságot”, de a Tyrone klónja meglepően komolyan veszi azt a kérdést, hogy mit is jelent egy közösség. És az eleinte habkönnyű történetnek ettől lesz súlya, hogy ennek a fiktív, de nyilván nagyon is valós elemekre építő, nehezen meghatározható időben lévő „retrofuturisztikus” valóság tétje, hogy abban
a három főhős a három legrombolóbb elemet képviseli.
Merthogy eleinte vicces, hogy pont egy díler, egy strici és egy prosti ered az igazság nyomába, de Juel Taylor rendező egy adott ponton képes mindezt a feje tetejére állítani, és saját hőseit önmagukkal való szembenézésre kényszeríteni – szerencsére cseppet sem didaktikus, szájbarágós módon. Az már nagyon sok lett volna, hiszen maga az összeesküvés is nyilvánvalóan a létező társadalmi elnyomás metaforája.
Ahhoz, hogy mindez működjön, megfelelő stílusérzék és megfelelő humor kellett. Az, hogy hangsúlyosan „akármikor” járunk az elmúlt 20-30 évben sokat segít a stílust illetően, akárcsak a remek zenék – amiket az ellenség időnként fegyverként használ manipulációja során -, és sokat számít, hogy a sztori nagyrészt éjszaka játszódik. A fanyar humort főleg a Jamie Foxx-Teyonah Parris páros hozza, John Boyega viszont komoly, mint a vakbélgyulladás. Olyan, mintha most is első filmje, a még Angliában készült Idegen arcok (2011) karaktere, a kőkemény utcagyerek felnőtt verzióját hozná – és ezt nem panaszként írom. Merthogy a benne lévő konok elszántság viszi előre a filmet, ahol csak a legvégén derül ki, ki is az a Tyrone, akit a címben emlegetnek.
Értékelés: 8/10
