A Vészhelyzet vezető írója által jegyzett sorozat thrilleres beütésű presztízstévéként értelmezi újra a nagy előd alapötletét, ami a siker egyszerű, de nagyszerű receptje.

„Ezért elpusztítalak titeket a Yelp-értékelésekben!” – üvölti az orvosoknak egy beteg a Vészhelyzet Pittsburghben című sorozatban, ahogy azok a férfi életének megmentésén fáradoznak. A helyi sürgősségi osztály egyetlen, 15 óra (egyúttal epizód) hosszú műszakját bemutató széria már az első jelenetek egyikében kristálytisztává teszi, hogy az itt látottak nagy része a „Szar Ügy, Tesó” minősített esete lesz.

Főnöke azt rója fel a sürgősségi osztályvezető főorvosának (Noah Wyle), hogy az osztályon keresztülmenő betegek roppant elégedetlenek az itt kapott kezeléssel. Dr. Robbie azonban rámutat, hogy a sürgősségin az a prioritás, hogy minél több életet mentsenek meg:

ha a páciensek elégedetlenek azokkal a módszerekkel és hozzáállással, amikkel visszahozzák őket a halál széléről, az teljesen másodlagos ügy.

Vészhelyzet a 21. században

A John Wells, a Vészhelyzet egyik kreátora és Noah Wyle, mindenki Carter dokija által készített sorozatban nem egy jelenet kezdődik úgy, hogy hirtelen velőtrázó sikítozást, bömbölést hallunk a snitten kívülről. Erre általában többen is felkapják a fejüket, de egyikük arcán sem meglepetés vagy sokk látszik: tettre készen mérlegelik a halálra vált, valamint a körülöttük lévő többi ezer beteg helyzetét, és hideg fejjel választják ki, hol van épp rájuk nagyobb szükség.

Kemény szituból pedig nincs hiány a sürgősségi osztály folyamatosan dübörgő, kaotikus világában:

Az orvosok percre pontosan tudják, mikor van ébresztő a helyi idősotthonban, mert közvetlenül azután viszik be az éjszaka vészhelyzetbe kerülteket.
A kórház kapuja előtt megáll egy lepukkant kisteherautó (a “homeboy ambulance”), kidől az anyósülésről a földre egy hasba lőtt férfi, majd a jármű elhajt.
A krakenként őrjöngő, napok óta pszichózisban lévő crackfüggőre pedig már csak a Crackenként hivatkoznak a jó doktorok.

Ezeket a jeleneteket, párbeszédeket már láttuk-hallottuk nagyjából ezerszer, nagyjából ugyanígy a Vészhelyzetben, de itt ugyanolyan feszültek, szórakoztatóak, szörnyűek. Mindenki kiabál, orvos és beteg is ideges, mindent azonnal kell elintézni, nincs üresjárat.

Nemcsak a nyíltan utánzós magyar cím miatt nehéz elvonatkoztatni a nagy eredetitől, hanem mert a Vészhelyzet Pittsburghben alig titkolja, hogy annak szálkásabb, kigyúrtabb verziója akar lenni.

Aki több mint egy évtizedig élvezte az élet-halál helyzeteket, a szakkifejezéseket ordibáló fehér-kék ruhásokat, a munkahelyi drámákat és az egyszerre bizarr, de életszagú kórházhumort, az imádni fogja ugyanezt a menetrendet presztízstévés felállásban is, több vérrel és több káromkodással, sokkal feszültebb, valós időben kibontakozó cselekménnyel. Aki pedig látszólagos végtelenségük miatt szokott megrettenni a kórházsorozatoktól (mint például én), annak imponálhat, hogy ezúttal egy HBO-s maxos színvonalú, az évadot szigorúan összerántó történetívet is kapunk a bevált izgalmak és a megbízhatóan jó színészi munka mellé.

Tuti recept, csak le kellett forgatni

Holott az utóbbi években érezhetően pangott a kórházsorozatok piaca, a Vészhelyzet Pittsburghben-ről a fentiek figyelembe vételével könnyen támadhat az az érzésünk, hogy ennek sokkal korábban meg kellett volna történnie. Így pedig, hogy most végre megtörtént, nagyon nehéz belekötni egy olyan sorozatba, amely emberfeletti rutinnal rendelkező profikról szól munka közben, és a valóságban is emberfeletti rutinnal rendelkező profik csináltak.

Hiába hat ugyanis kendőzetlennek, naturalistának, merésznek, amit ez a széria csinál, valójában atombiztos receptet követ:

Végy pár vészhelyzetes veteránt, köztük a sorozat egyik legfontosabb arcának számító Wyle-t!
Vond ki az egyenletből a kertévés megkötéseket, például a korhatárra és a büdzsére vonatkozóan!
Adj hozzá olyan aktuális társadalmi problémákat, amik az amerikai egészségügy covid utáni abszolút ramaty helyzetéből fakadnak!
Spékeld meg olyan társadalmi „problémákkal” is, amelyek esetében az emberi valóság és a helyes, humánus hozzáállás sokkal egyértelműbb az egészségügy frontvonalában dolgozók, mint a fotelkommentelők számára: eutanázia, abortusz, transzneműség.
Rántsd össze a cselekmény idővonalát egyetlen munkanapba, hogy a néző valós időben érezze, ahogy egyre nő a nyomás a sürgősségi osztály dolgozóin!
Bolondítsd meg a szereplőgárdát pár fiatal medikussal, akinek a veterán dokikkal ellentétben újdonságként hat a sürgősségi brutális világa, és akivel a feszültséget egyre keményebben érző néző is tud azonosulni!
A feszültség oldására néha mutass be a kavalkádban egy-egy inkább humorosnak, mint súlyosnak ható egészségügyi helyzetet, bizarr sorsot. („Azt akarod, hogy abbahagyjam a káromkodást? AKKOR SZEDD KI EZT A KIBASZOTT SZÖGET A SZÍVEMBŐL!” – üvölti az egyik páciens.)

Ha ezen lépések nyomán nem egy izgalmas, azonnal behúzós sorozat készült volna, az olyan súlyos kompetenciahiányra utalna a készítők részéről, hogy nekik is orvosi segítséget ajánlanánk. Szerencsére azonban nem ez a helyzet. A Vészhelyzet Pittsburghben minden elemében olyan profi és élvezhető munka, mint amilyennek papíron lennie kell. Wyle karizmája egyre erősödik, ahogy a karakter egyre elnyűttebbé válik, a rendezés érdekfeszítő, a folyamatos orvosi hablaty ellenére mindig értjük, mi történik, a szereplőgárda többi tagja gazdaságosan, hatásosan használja ki a rá jutó játékidőt.

A végeredmény egy jó hosszú évadnyi potens dráma, amely néha a melodráma határán táncol. Ám ezt viszonylag könnyen el lehet nézni egy sürgősségi osztályon játszódó sorozatnak: a kontextus kínálja magát arra, hogy a sérült vagy sérülékeny helyzetben lévő betegek és orvosok a testi sebek mellett a lelkieket is nyitogassák-varrogassák. Ha túl extrémnek hatna számunkra a sok sírás, kérdezzük csak meg magunkat, hogy akkor mégis mennyi sírást találnánk ildomosnak egy sürgősségi osztály 15 órájában.

A híres covidnosztalgia

A Vészhelyzet Pittsburghben az eredeti szappanoperához képest (amelyhez egyébként történetileg semmi köze) leghangsúlyosabban valóban a 21. század nagy ügyeihez való hozzáállással tud újat mutatni. Néha olyan érzés, mintha még oktatni is akarna, de ez a melodrámázáshoz hasonlóan kikerülhetetlen történetelem.

Nem is lehetne arról szó, hogy egy-egy sürgős esettel kapcsolatban az egész évadon keresztül húzódjanak a morális dilemmázások, majd a készítők feldobják kezeiket, és azt mondják, hogy „hát, talán erre nincs is egyetlen helyes válasz”. Persze, valójában lehet, hogy tényleg nincs, de az epizódonként egyenként féltucatnyi esettel foglalkozó orvosokat talán ez érdekli a legkevésbé.

Különösen értékes az, ahogy a sorozat a koronavírushoz és a sürgősségi orvosok posztcovid mentális állapotához viszonyul. Igazán szemléletes emlékeztetőket kapunk arról, hogy érezhettük akármennyire lehangolónak, tragikusnak a járványhelyzet alatti bezártságot és létbizonytalanságot, valószínűleg nem kellett olyan sok, intenzív órát töltenünk a szopórolleren, mint azoknak, akik a sürgősségi osztályok kíméletlen ökoszisztémájában élték túl a legkeményebb heteket-hónapokat.

Bár nonstop az élet a Pittben ma is, még az osztály 2024-es káoszában is találnak egy félreeső szobát a haldoklónak, ahol elbúcsúzhatnak szeretteiktől. A visszaemlékezésekben viszont látjuk, hogy a covid alatt még ebben a szobában is egymást érték a hordágyak, az orvosok pedig katonai páncélnak felérő védőöltözetben tudtak csak manőverezni közöttük.

Emlékeztetőül: a hangos lezárásellenesek és covidkonteósok köreiben viszonylag nehéz olyanokat találni, akik a járvány csúcsidőszakaiban sürgősségi osztályon dolgoztak.

De még szerencse, hogy Carter doki a posztcoviddal küszködve is tudja: nem az számít, hogy mennyit nyafognak az életben maradtak. Az számít, hogy sikerült megmenteni az életüket.