A cím alapján azt hihetnénk, hogy a Londoni bandák „rokoni” kapcsolatban állnak a legendás Birmingham bandájával, és bár a sorozat egyik főszereplője, Joe Cole alakította az egyik fiatal Shelby testvért, a kapcsolat csak ennyi. Itt az angol fővárosban és a mában járunk, ráadásul bizarr módon egy videójáték feldolgozásáról van szó, ami megmagyarázza, miért a sok erőszakos halál: Angliában jó eséllyel egy év alatt sem történik annyi véres bűncselekmény, mint itt egyetlen epizódban.

A széria ugyanis a The Getaway videójáték franchise darabja, a London Studio hipererőszakos Gangs of London című játékának feldolgozása. Amit az a Gareth Evans készített, aki A rajtaütés (2011) révén lett ismert, és akinek új rendezése, a Tom Hardy főszerelésével forgatott Pusztítás a napokban jött ki a Netflixen.

Kritikánk a Pusztítás című Netflix-filmről

Pusztítás - Tom Hardy ennél sokkal jobb filmet érdemelt volna

A Netflixre frissen érkezett krimi elnagyolt története és lazán felskiccelt karakterei nem üti meg azt a szintet, ami egy Hardy kaliberű színésznek kijárna - vagy amit a rendezőjétől elvártunk.

Tovább

És sok kritika szerint az, ami feltűnő módon hiányzott a Pusztításból, mind ott van a Londoni bandákban: kreatív, látványosan felépített akció, izgalmas, jól megrajzolt karakterek és egy olyan cselekmény, amire nagyon is érdemes figyelni. Furcsa módon eddig mégsem volt idehaza semmi visszhangja, de az új, harmadik évad ezen feltehetőleg változtatni fog, azért is érdemes kissé visszanyúlni a még 2020-ben indult első évadig.

Minden azzal kezdődik, hogy valaki végez Finn Wallace-szal, egy tekintélyes bűndinasztia fejével. Az elkövető látszólag egy senki, az eset pedig az albán maffia területén történik, és lassan az is kiderül, a megboldogult sok mindent eltitkolt a családja elől. Fia és utódja, Sean Wallace (Joe Cole) leállít minden illegális tevékenységet a brit fővárosban, amíg meg nem találják a tettest,

ezzel több riválisát és korábbi barátot is magára haragítva,

de talál egy szövetségest, apja egyik hűséges emberét, Elliot Cartert (Sope Dirisu), akiről nem is sejti, hogy beépített zsaru. A későbbiekben a páros szinte mindenkivel szembekerül, wales-i „utazókkal”, pakisztániakkal, dán kommandósokkal, kurd lázadókkal, nigériai és algériai heroincsempészekkel, grúz maffiózókkal, akikkel aztán olykor szövetséget kötnek, olykor nem, hogy a legvégén egymással kerüljenek szembe. És persze ott a Wallace család többi gátlástalan, hatalomvágyó tagja, élükön a szenvtelen manipulátor matriarchával, Mariann-nal (Michelle Fairley) - velük is számolni kell.

Elliot beépített zsaruból aztán a tökéletes bűnöző lesz, aki a második évad végén átveszi Sean helyét a szervezetben, őt magát pedig rács mögé küldi – hogy aztán az új évad végén döbbenetes meglepetésben legyen része. A frissen érkezett kokainszállítmányt valaki megmérgezte, előbukkan az a férfi, aki felesége és fia 7 évvel korábbi haláláért felel, az elpusztíthatatlan Seant pedig kiszabadítja egy olyan rokona, akiről korábban még nem hallottunk.

És ez még csak az eleje,

úgy másfél rész a fent lévő négyből, és összesen nyolc epizód van. Érdemes időnként emlékeztetni magunkat, hogy egy videójáték inspirálta mindezt, azért van ez a rengeteg túlhajszolt erőszak, azért a hihetetlen fordulatok, árulások, átverések, leleplezések, amiket még a rendszerint jóval véresebb amerikai sorozatok sem tudnak produkálni.

Persze volt egy másik inspirációs forrás is, a távol-keleti, főleg hongkongi akciófilmek világa, amivel a sokáig Ázsiában élő Gareth Evans intim viszonyban áll. Ő ezek alapján is dolgozott – akárcsak társrendezői, a francia Xavier Gens és a második évadtól showrunner Corin Hardy – és egy remek keveréket hozott össze. A távol-keleti harcművészfilmek késes-baltás erőszakkultusza és véres esztétikuma tökéletesen illeszkedik a multikulturális európai bűntörténetek történetmeséléséhez, amit pompásan egészítenek ki a nagy családregények klasszikus fordulatai. Tudom, ez kicsit ömlengős mondat volt, de a Londoni bandák tényleg nagyszerűen eltalált ötvözete sok mindennek, amit nagyon szeretek. Nyilván sokaknak taszító lesz az a fajta eltúlzott, mocskos, mégis tökéletesen megkomponált gyilkolászás, amit itt mutatnak, de azt senki sem mondhatja, hogy nem torokszorítóan izgalmas.

Van egy rész, ahol Elliot egy elhagyott lakásban egy, mindössze egy gumicsizmát és alsógatyát viselő pasassal harcol, akinél egy hentesbárd van, az egész elképesztő, olyasmi, amit ritkán látni bárhol. És ez csak egy a megannyi pazarul sikerült akciójelenet közül, de itt egy szimpla lövöldözésbe is több fantáziát öltek, mint az átlagos akciófilmekbe, és ehhez tegyük hozzá, hogy ezek a jelenetek nem öncélúak, rendszerint azt mutatják meg,

hogyan süllyednek hőseink egyre mélyebbre ebben a mocsárban.

És itt, ha csak rövid időre is, a legkisebb mellékszereplőből is hős lehetett, mint a kurd lázadó lány, Lale (Narges Rashidi), mert baromi jól felépített karakterekről van szó – legalábbis eddig. Joe Cole is remek, ahogy szinte mindenki más, de a kiemelkedő tehetség az Elliotot alakító, rendkívül karizmatikus Sope Dirisu, remélem, még sokat hallunk róla.

Hogy a némi késéssel érkező harmadik évad hozza-e a korábbiak szintjét, az nyilván kérdés, az eddig látottak alapján erre van esély, ugyanakkor új rendezők és írók kerültek a stábba, köztük a dél-koreai Kim Hong-sun. Természetesen kapunk új szereplőket is, köztük az Andrew Koji által alakított titokzatos gyilkost. Aki eddig idegesítően modoros, pedig a sorozat nagy erénye pont az volt, hogy került minden felesleges modorosságot, ellentétben például a Birmingham bandájával, nem a hangulat adta el a történetet, hanem fordítva, de ezen még nyilván lehet javítani.