Adam Sandler időről időre csinál egy TÉNYLEG jó filmet is, talán csak azért, hogy bosszantsa azokat, akik lesajnálják. Ez a film is jó, még annak ellenére is, hogy egy jó nagy kliséhalom.
A sportfilmeknek megvannak a maguk szabályai, ha úgy tetszik, jól bevált fordulatai, ha úgy tetszik, kliséi, amiket minden filmes bevet, amikor egy, a semmiből érkező srác vagy lány a különböző megpróbáltatásokon átesve, az akadályokat leküzdve egy sokat látott mentor segítségével végül bajnok lesz. És itt mindegy, hogy bokszról, fociról, sakkról vagy jégkorongról van szó, egy emberről vagy egy egész csapatról, a megtett út, az elért cél mindig centire kiszámítható, a diadal sosem kétséges. Ez igaz Adam Sandler legújabb filmjére is, az amerikai profi kosárlabda bajnokság, az NBA világában játszódó Mindent egy lapra is, ami nem riad vissza a legordasabb kliséktől sem, hogy elmondhassa… Hű, hirtelen nem is tudom, mit akart mondani a film, azon túl, hogy Sandler megint megdicsőül. Ja, igen. Gyakran hangzik el az, hogy
„Ne hátrálj meg!”.
Sandler persze kicsit túlkoros lenne kezdő kosarasként, így hát ő egy, a világot járó játékosmegfigyelő, Stanley Sugerman, amolyan egyszemélyes tehetségkutató, aki a Sixersnek becézett Philadelphia 76ers csapatába keres felfedezetlen tehetségeket. Rutinos vén róka ő, aki maga is játékos volt valaha, és arról álmodik, hogy egyszer edző lehessen. A nagy lehetőség sok üresjárat után akkor jön el, amikor véletlenül – egy általa feleslegesnek tartott meccs helyett - Spanyolországban rátalál egy őstehetségre. Bo Cruz (Juancho Hernangomez) építőmunkás, aki utcai kosármeccseken játszik pár eurós tétekért. Hihetetlen tehetség, de egy Csiszolatlan gyémánt – és most Sandler egy másik jó filmjével poénkodtunk -, Sandler pedig hazaviszi magával. Mivel tudja, hogy nem állíthat be csak úgy az utcán felszedett sráccal, rengeteget kockáztatva megpróbálja felépíteni őt, felkészítve mind a fizikai, mind a mentális kihívásokra. Leginkább az utóbbival lesznek gondjaik.
Jeremiah Zagar rendező (Mi, állatok) erőssége leginkább a felkészülési folyamat ábrázolása és a két főszereplő felépítése. Sandlerrel nyilván nem volt sok munkája – már csak azért sem, mert az ő cége, a Netflixszel számos filmre leszerződött Happy Madison a film gyártója -, hiszen
ő bármikor hozza a kiégett figurát, aki hirtelen mégis képes lelkesedni valamiért.
A kihívás nyilván Juancho Hernangomez volt, aki a valóságban a Utah Jazz profi játékosa, és köze nincs a színészethez. Mégis a 26 éves, 2 méter 8 centi magas spanyol játékos viszi el a filmet, és nem azért, mert hirtelen kiderült, hogy hihetetlen előadói képességei vannak, hanem, mert Zagar remekül használja Hernangomez kisugárzását. Amiben ott van valami csibészes – amitől olyan jól működnek az amúgy még klisének is jócskán elcsépelt utcai kosármeccsek -, és van egy jó adag melankólia, ami persze frappáns kontrasztot ad a bivalyerős, hatalmas termetű, kitetovált srác megjelenésével.
A film legjobb jelenetei azok, ahol Hernangomez nem csinál semmit, csak csendben áll vagy lassan megy, mert karakterét nyomasztja mindannak súlya, amivel szembe kell néznie, a kudarc lehetősége, az, hogy pár percen, néhány jó vagy rossz mozdulaton múlhat az élete, mert hiányzik a családja és az otthona.
Talán maga a spanyol kosaras is átesett mindezen, azért olyan hiteles, amit csinál, és ebben a melodrámában nincs semmi hatásvadászat, vagy ha van, az minimális, ügyesen felöltöztetve.
És a film úgy általában is ügyes, jól hoz minden kötelező sportfilmes elemet, az edzés montázsokat, a lelkesítő beszédeket, a drámai csúcspontokat, a megmutatni szánt valódi sportolókat. Akikből persze akad bőven, a fél NBA felvonul, a hősünk legfőbb ellenlábasát alakító Anthony Edwards a Minnesota sztárjátékosa, a filmnek pedig eleve LeBron James a producere - felteszem, Sandler részben azért csinálta a filmet, hogy velük spanolhasson. Ez önmagában persze senkit nem fog lázba hozni, aki nincs rágyógyulva a kosárlabdára, de ez egy iszonyú profin megcsinált film remek hangulattal, jó arányérzékkel és remek zenével.
Engem eleve kilóra megvesz BÁRMELY film, amiben a The Seed szólal meg a The Rootstól Cody Chesnutt vokáljával, de úgy egészében süt mindenről a profizmus, még Sandler játékáról is, aki tud, ha akar. Nem mindig akar, az a baj. Az egyetlen zavaró tényező Queen Latifah játéka. Latifah amúgy is minden szempontból a túlzás megtestesítője, és értem ugyan, hogy kellett Sandler mellé egy feleség meg egy gyerek, hogy legyen tétje annak, amit csinál, annak, hogy végre meg akar állapodni, de miért kellett egy ilyen harsány, teljesen más történetbe illő színésznőre bízni ezt a szerepet? Ez a karakter, ez a történetszál nekem nem hiteles – a többi viszont abszolút az.
Értékelés: 7/10
