A Netflix új filmje egy máig megoldatlan sorozatgyilkosságot dolgoz fel, de krimiként és drámaként sem működik, és a valós eseményekre is fittyet hány.
2010. május elsején jelentették be Shannan Gilbert eltűnését. A 26 éves nő prostituáltként dolgozott, az utolsó, amit tudni lehetett róla, hogy miután sofőrje elszállította a kuncsafthoz egy puccos lakóparkba, Shannan hisztérikusan menekült valaki elől, azt kiáltozva, hogy meg akarja ölni. Majd hívta a rendőrséget, akik csak egy óra elteltével értek a helyszínre, a nőnek azonban addigra nyoma veszett.
Shannan eltűnése után fél évvel, 2010. decemberében történt, hogy egy rendőr kutyája befingott az autóba, mire a férfi kiengedte az állatot, hogy a szabadban elvégezhesse a dolgát – és az eb szagot fogott. Mármint nem a sajátját. A helyszínelés során találtak egy vászonzsákba rejtett női csontvázat, majd a következő napokban a közelében még hármat, így a rendőrség levonta a következtetést, hogy nagy valószínűséggel egy sorozatgyilkos áldozatai lehettek. Ezután még több emberi maradvány került elő.
A sorozatgyilkosokat szereti a média, de az ügy nem híresült el annyira, mint ahogy szokás. Szexmunkás lányokról lévén szó, a rendőrség nem kezelte kiemelten a gyilkosságokat, nem tartották annyira fontosnak, a nyomozást trehányul végezték, a bizonyítékokkal nemigen foglalkoztak, a tanúkat felületesen kérdezték ki, már ha egyáltalán megtették. A holtan talált lányokról ugyan közzétettek fantomképeket, és nyomravezetői díjat is ígértek, de ez sem volt több egy kötelező gesztusnál.
Az egész szépen elsikkadt volna, ha Shannan anyja, Mari Gilbert nem követeli hangosan, hogy találják meg a lányát, de érdemi eredmények még így sem születtek, mindössze annyi – ha ezt egyáltalán érdemnek lehet tekinteni –, hogy Shannan holttestét 2011. decemberében megtalálták a lakóparkhoz közeli mocsárban. A hivatalos vizsgálat szerint belefulladt. A nőt nem hagyta nyugodni: független szakértő véleményét kérte, aki idegenkezűséget állapított meg, a rendőrséget mégsem érdekelte.
A "Craigslistes-gyilkosságok" (a szexmunkás lányok az amerikai hirdetés-oldalon szerezték kuncsaftjaikat) vagy ahogy másképp nevezik, Long Island-i gyilkosságok a mai napig megoldatlanok. Noha akadt néhány gyanúsított, de egyikükre sem tudtak rábizonyítani semmit.
Liz Garbus rendező eddig dokumentumfilmeket készített, az Elveszett lányok az első játékfilmje, de valószínűleg jobban jártunk volna, ha inkább marad a kaptafánál. A film ugyanis tökéletes kudarc, szinte semmi sem működik benne, ráadásul a felkavaró téma ellenére is mérhetetlenül unalmas.
Az első húsz perc még tisztességesen felvázolja a szereplőket, és Shannan eltűnésével beindítja a cselekményt, de a következő bő egy órában már-már tetszőleges sorrendben odahányt, ímmel-ámmal illeszkedő jelenetkupacot kapunk. Garbus próbálja az események mögött állók emberi oldalát is kidomborítani, gyászukkal, dühükkel és tehetetlenségükkel, de nem megy neki, ahogy a színészek is látványosan kínlódnak: a Mari Gilbertet játszó Amy Ryan a lehetőségekhez képest helytáll, bár karaktere felszínes marad, és dühe egy idő után már idegesítő pattogássá lesz, Gabriel Byrne rendőrfőnöke teszetosza, halálosan unalmas figura, és mintha a színész sem tudná, kit kell egyáltalán eljátszani, a többi szereplő pedig fel-, majd eltűnik, illetve néhányuk kap egy-egy olyan jelenetet, amelyek mintha fontosak lennének, pedig csak néhány percre kiragadják őket a szürke masszából, hogy aztán visszahajítsák ugyanoda.
Hogy is néz ez ki? A történet tulajdonképpen csak belekap ebbe-abba, de érdemben semmit sem fejt ki, Mari Gilbert meglehetősen ellentmondásos személyiségéből semmit nem kapunk, a lányai csak koloncok a nyakán, afféle címkék, hogy lássuk, milyen nehéz az élete (illetve hogy az egyik a film egy pontján elmondhasson egy Szomszédok-beli szentenciát), a nyomozás időről-időre elfelejtődik, és ugyan belenget egy gyanúsítottat, de a film nem kezd vele semmit. És ami talán a legotrombább: egy fontos mellékszereplő gyaníthatóan tragikus sorsával még az úgynevezett "barátai, sorstársai" sem foglalkoznak.
Ha egy kicsit is szeretnénk megérteni a történetet, nem árt az internetet böngészni, mert a filmből bizony semmi érdemit nem tudunk meg. Sem a gyilkosságokról, sem a karakterekről, sem egy kizsákmányolt réteg életéről. Garbus maradt volna a dokumentumfilmeknél, ennél bizony még az is izgalmasabb lett volna, ha csak beszélő fejeket mutat másfél órán keresztül.
