Az idén márciusban épp a drámaadaptáció produkciós munkálatai közepette elhunyt Mart Crowley tragikomédiájában 1968-ban járunk: egy évvel a Stonewall lázadás és két évvel az első meleg büszkeség napi felvonulás előtt. Ebben a közegben gyűlik össze hét jó barát egyikük manhattani otthonában, hogy megünnepeljék egy másikuk harminckettedik születésnapját. A férfiak mindegyike identitását büszkén vagy kevésbé büszkén, de többé-kevésbé nyíltan vállaló meleg.

Van köztük hivalkodó queer, visszafogott könyvmoly, öngyűlölettel és bűntudattal teli exalkoholista, a melegek mellett egy másik elnyomott kisebbségbe is tartozó (afroamerikai) férfi és egy pár, amelynek az egyik tagja most hagyta el a feleségét a másikért, aki viszont folyamatosan megcsalja. Mindezt az alkotók már a főcím alatt futó első pár percben virtuóz módon felskiccelik néhány mozdulattal, jórészt párbeszédek nélkül, a képek erejével – ami példaértékűen dinamizálja a későbbiekben egyetlen helyszínen (egy lakásbelsőben) játszódó művet.

A csavarok sora pedig a(z 1968-ban különösen) szokatlanul bátor témaválasztást követően sem ér véget: az összeszokott baráti társasághoz Crowley hozzáadott még két figurát: egy megejtően fiatal fiúprostit, a Harold nevű szülinapos „ajándékát” és egy teljesen kívülálló karaktert, a házigazda, Michael (őt játssza Parsons) egykori kollégiumi szobatársát, egy karót nyelt, nem meleg fickót, aki valamilyen rejtélyes ok miatt kiborulva, váratlanul csöppen bele a mulatozásba.

Ennek a két figurának köszönhetően kívülről figyelhetjük meg a hetek társaságát – és egyikük (a fiúprosti) jelenléte nagyrészt a hősök negatív, másikuké (Alané) pedig a pozitív tulajdonságaikra hívja fel a figyelmet. A cowboy jelmezbe öltözött egyszerű, műveletlen srácot ugyanis vélt vagy valós hiányosságai miatt a jelenlévők többsége elkezdi megalázni (egyértelműen saját megalázó helyzetükből eredő frusztrációjukat vezetve le rajta); a karakterek valódi identitásáról mit sem sejtő Alan szemével viszont a néző is olyannak láthatja a melegeket, amilyenek a valóságban is: egynemű massza helyett sokfélének.

És egészen szívszorító figyelni, ahogy hőseink egyszerre próbálják meg tartani a látszatot a kívülálló férfi előtt, és közben azért valamilyen módon önmaguk maradni – ki-ki vérmérsékletének megfelelően. A két véglet ebből a szempontból a hivalkodó queer figura, Emory, aki egyáltalán nem fogja vissza magát, és affektálva ontja magából Alan előtt is a kétértelmű, szexuális tartalmú poénokat; a másik pedig a férfiszerelme kedvéért a feleségét elhagyó Hank, aki a hagyományos férfiképhez a legközelebb álló, maszkulin karakter, és ezzel rögtön szimpatikussá válik a „betolakodónak”.

A következő fordulat akkor következik be a cselekményben, amikor vihar tör ki, így a mulatozók a teraszról beszorulnak a lakásba, és itt a házigazda, Michael gonosz kis játékot talál ki. A feladat, hogy mindenki hívja fel azt az egyetlen személyt, akit egész életében szeretett. És innentől kezdve pszichológiai szempontból egészen eldurvulnak az események: régóta rejtegetett titkok, sok évtizedes élethazugságok lepleződnek le, és természetesen az addigi kívülálló, Alan is belekeveredik az igazmondó játékba. Ennek során pedig az addig bőkezűen szórt poénokat követően nemcsak egyre szomorúbb lesz a film hangulata, de az is kiderül, hogy valamilyen módon mindenki boldogtalan, és a végén nem feltétlenül vár mindenkit megváltás.

A lélektanilag rendkívül feszült, kiválóan megírt helyzeteken és a mindezt lenyűgözően árnyaltan előadó színészek alakításán túl A fiúk a bandából legcsodálatosabb vonása, hogy az utóbbi évtizedekben megszokott sematikus melegábrázolásokon határozott mozdulattal túllépve megmutatja, hogy a melegek nem magukat mórikáló, nőies hangon selypegő csodabogarak, hanem ugyanolyan sokfélék, mint bárki más – de ez a sokféleség nem csak pozitív irányban működik, szóval igen, még aljasok és kegyetlenek is tudnak lenni.

A 2018-ban felújított, és 2019-ben Tony-díjjal jutalmazott Broadway-verzió eredeti szereposztásával és eredeti alkotóival (rendező: Joe Mantello, producer: Ryan Murphy!) kisképernyőre adaptált változat csak azért nem korszakalkotó, mert 1970-ben William Friedkin, Az ördögűző rendezője már egyszer vászonra vitte a drámát A fiúk a csapatban címmel. A legújabb A fiúk a bandából azonban még így is történelmi jelentőséggel bír, mivel szereplői egytől egyig önmagukat nyíltan vállaló melegek a valóságban is.

Jim Parsons (Agymenők), Zachary Quinto (új Star Trek filmek), Andrew Rannels (Csajok, Fekete hétfő), Matt Bomer (Magic Mike filmek, Amerikai Horror Story), Charlie Carver (Született feleségek, A hátrahagyottak, Teen Wolf – Farkasbőrben), Robin de Jesus (Különleges ügyosztály), Brian Hutchison (Kémek hídja), Michael Benjamin Washington (Szerelem és más drogok) és Tuc Watkins (Született feleségek, Fekete hétfő) pedig végre kivételesen nem annak ellenére nyertek el egy szerepet, hogy melegek, hanem az ezúttal előnynek számított.