Az Isaac Asimov történeteiből készült sorozat az elstarwarsosodás jeleit mutatja, de izgalmas katyvaszt kutyul a nézőnek.
Nem hittem volna, hogy életemben valaha viccesnek fogok találni egy tömegpusztító fegyvert, de az Alapítvány harmadik évadának második epizódja ezt a pillanatot is elhozta. Az egyik jelenetben a Birodalom színjátszás minorral végzett fizikusa (Fisayo Akinade) egy fekete lyuk energiáját felhasználó, bolygópusztító fegyvert mutat be: dörgedelmes hangon, élénk képekkel magyarázza a Halálcsillag Lite működését (hivatalos nevén: Novacula), miközben a háttérben az hallható, ahogy Bear McCreary zeneszerző elveszíti a józan eszét.
A fegyverdemonstráció és a nagymonológ végén a tudósdíva a fegyver megrendelőjéhez fordul, és intergalaktikus Oppenheimerré keseredve azt mondja a szerkezet megrendelőjének: „A kezedbe adtam a halált!” Ez volt az a pont, ahol elröhögtem magamat, mert olyasmit gondoltam, amit az előző két évad során valamiért még egyszer sem:
azt, hogy ezt akár az én 15 éves énem is írhatta volna.
Asimov ízesítésű Star Wars, vagy Star Wars ízesítésű Asimov?
A fentiekkel nem azt akarom mondani, hogy az Alapítvány ellaposodott volna a harmadik évadra: épp ellenkezőleg. Azzal a jó értelemben vett lelkes, gyermeki csapongással támad, ami néha különösen kellemesen tud esni a képernyőn, és mostanában többször is volt szerencsénk hozzá (például a Predator: Gyilkosok gyilkosában, az új Supermanben, valamint kisarkított verziójával az Egy Minecraft filmben). Nagyjából el sem lehet kerülni, hogy egy nagy ívű, a távoli jövő többszáz évén keresztül játszódó tévés produkció bele ne szaladjon pár butácska vagy épp túlságosan is vad ötletbe:
az Alapítvány viszont még a harmadik évadban is mérgező lelkesedéssel, némileg éretlen izgatottsággal vállalja be magabiztosan minden egyes hülye ötletét.
Az évad kezdetén nagyjából 150 évvel járunk az előző etap történései után. A galaktikus status quo azóta eléggé megváltozott: az évad elkerülhetetlenül döcögősen indul, mert el kell magyarázni az elmúlt másfél évszázadot a nézőnek, mielőtt beindulhatna a cselekmény. A több szereplő által is párbeszédekben és narrációkban részletezett infótömeg lényege a következő: a Birodalom meggyengült, az Alapítvány megerősödött, viszont a polgárháború szélére sodródott a Kalmárhercegekkel, miközben a Második Alapítvány titokban egyengeti a galaxis sorsát Hari Seldonnal (Jared Harris) és Gaal Dornickkel (Lou Llobell) az élen. (Nagy levegő.) Végül ott van az Öszvér (Pilou Asbæk) is, aki pedig azzal fenyeget, hogy hónapokon belül felborítja mindenki ötéves és ezeréves tervét, sötétségbe taszítva a galaxist.
Az ismét tisztességesen felépített, helyenként gondolatébresztő, helyenként tömény cselekmény mellett a harmadik évad identitásának másik felét a színtiszta bolondozás adja. Ez már nem Asimov, ez már Star Wars: kapunk egy klasszikus speederes akciójelenetet, bemutatják a Halálcsillagot, Cody Fern egy az egyben lemásolja Ben Swolo szettjét, a galaxis békéjét őrző, különleges mentális képességekkel megáldott kvázi varázslók rendje pedig egyértelműen a Jediket idézi, a párbeszédek bénasága meg néhol George Lucas aranyköpéseit.
A látvány viszont még mindig a helyén van: az Alapítvány továbbra is nagyjából a legjobb CGI-t felmutató tévésorozat marad. Ugyan a harmadik évad elkészültét komoly pénzügyi gondok nehezítették, végül valahogy vászonra tudott kerülni annyi produkciós érték, amennyi még a gyengébben megírt jelenetek fapadosságát is elfeledteti. No meg segít belebutulni a nézőnek a Star Wars-t idéző akciójelenetekbe, és átélni az évszázadokat és embermilliárdokat terelgető cselekmény monumentalitását.
Oda-vissza imádják a kritikusok az Alapítvány harmadik évadát - vajon a nézők gyűlölni fogják?
Az AppleTV+ sorozata ma tér vissza Isaac Asimov történeteivel és Lee Pace hasizmaival.
TovábbEzt már a császár is csak laposüveggel a köpenyében bírja
A harmadik évadra talán már kijelenthetjük: beérett, és strapabírónak bizonyult az a formula, amit Josh Friedman és David S. Goyer kreátorok kifundáltak az Alapítvány számára. A sorozat itt-ott nyögvenyelősen, de végülis hihetően segíti át állandó karaktereit (Gaalt és Seldont) a következő évszázados ugráson, miközben játékosan, antológiaszerűen remixeli a különböző korokban bemutatott mellékszálakat. Ha pedig ezek közül egyet-egyet el is baltáz, nincs túl nagy para: a következő évadban úgyis új évszázad jön új mellékszereplőkkel.
Az egész felállás kevésbé működne Lee Pace, Terence Mann és Cassian Bilton nélkül, akik a Birodalom épp aktuális klóncsászárait játsszák. Ha van ötlet az Alapítványban, amit tényleg ki lehet nevezni a sorozat aranytojást tojó tyúkjának, az az, ahogy a három színész évadról évadra egy teljesen különböző variációját játssza el ugyanazoknak a karakternek. Itt ismét lubickolnak szinte álomszerűen hálás szerepeikben: Pace ezúttal egy kevésbé ambiciózus, középéleti válságban nyüglődő, drogfüggő verzióját mutatja a karakternek, a köpenyében laposüveget rejtegető Mann az elmúlástól retteg, az ifjú Bilton pedig az eddigiek alapján a sorozat első Kleónja, aki hajlandó valódi megoldásokat keresni a valódi problémákra (és a mostaniak közül az egyetlen, akinek nincs szerhasználati problémája).
Asbæk nem túl okosan, de rendkívül szórakoztatóan gonoszkodik az Öszvér szerepében, Jared Harris pedig már a kisujjából rázza ki Hari Seldon mindkét verzióját. Egyrészt ott van a való életbeli, aki a többszöri lefagyasztós időutazás után már a Kleónokhoz hasonlóan szintén a végső elmúláson mereng. Aztán ott van a szuperszámítógépbe zárt, virtuális és halhatatlan énje, aki a világegyetem legsúlyosabb introvertáltja: nagyjából csak évszázadonként egyszer kell elhagynia kuckóját, és szót váltania bárki mással, de folyamatos passzív-agresszióval, díváskodva jelzi, hogy már ez is fárasztja.
Tehát igen, az Alapítvány harmadik évada azért néhol képes a szerzői akarat ellenére komikusnak hatni (helyenként melyik tévés űropera nem?). Viszont nagyon nehéz gyűlölni ezt a sorozatot, mert bőven van esze és szíve is. Előbbit az évszázados sztori innovatív felépítése és Isaac Asimov pszichohistóriájának értő bemutatása bizonyítják. Utóbbit pedig pont az a blődbe hajló lelkesedés demonstrálja, amely a Kleónok és Seldon karakterábrázolásaiből is süt, ez itt-ott produkál egy-egy nevetségesen bemutatott szuperfegyvert vagy Ben Swolót, és amely igazán addiktívvá is teszi a sorozatot minden hibája ellenére.
Az Alapítvány története nyolc krízist ígér, ami azt jelenti, hogy összesen akár nyolc évadon és nyolc évszázadon keresztül húzódhat a cselekmény. Kérdés, hogy mi jöhet még ezután, ha már a harmadik szériában eljutottak a Halálcsillagig, és a főhősök gigantikus mestertervét gyökerestül felforgatni képes megamutánsig? A sorozat már így is az ihlettúltengés és a teljes komolyan vehetetlenség keskeny határán lépked, de egyelőre sikeresen egyensúlyozik. Ha viszont az írók a jövőben emelik a téteket – mert muszáj lesz – félő, hogy Ikaruszként túl közel repülnek a naphoz, és szétesik az egész sztori.
Szóval elég veszélyes dolog Alapítvány-rajongónak lenni – de a harmadik évad alapján egyelőre megéri.
Látványos előzetes érkezett az Alapítvány harmadik évadához
David S. Goyer és csapata tovább remixeli Isaac Asimov sci-fijét.
Tovább
