Az 1989-es Bill és Ted zseniális kalandja (más címváltozatban Bill és Ted oltári kalandja) és az 1991-es Bill és Ted haláli túrája igazi nemzedéki film, ami leginkább azoknak talált be, akik a kilencvenes években voltak (kis)kamaszok. A pályája legelején járó Keanu Reeves és a színészkedést azóta jórészt dokumentumfilmek rendezésére cserélő Alex Winter ökörködése azóta is kellemes emlék egy egészen szűk mikrogeneráció gyermekeinek, az X- és Y-generáció metszetét alkotó „xennialoknak”, akik nem igazán akartak mást, csak azt, hogy a szüleik (a boomer generáció szülöttei) hagyják békén őket nyugiban lazulni.

Nem vágyik másra Bill és Ted, ez a két, életre kelt Beavis és Butt-head sem, pontosabban még arra, amihez a legkevésbé sem értenek: a(z öröm)zenélésre. És mivel a jóslat szerint ennek ellenére az általuk írt zene fogja elhozni a Földre a világbékét, a jövőbeli emberek nem hagyhatják, hogy elszakítsák őket egymástól (lásd az első film történéseit), sem azt, hogy meghaljanak (lásd a második rész cselekményét), és ez a lehetőségek egészen széles tárházát kínálja a folytatásokra, hiszen a sort a végtelenségig lehetne folytatni azzal kapcsolatban, hogy mi jöhet még közbe, ami miatt a jövőnek intézkednie kell Bill és Ted sorsát illetően.

Az új, harmadik résszel, a franchise-ot trilógiává bővítő Bill és Ted – Arccal a zenébe című filmmel azonban az alkotók rövidre zárták a dolgot, mivel azzal, a korábbiakhoz képest tökéletes kohéziós erővel bíró ötlettel álltak elő, hogy a távoli jövőben rájöttek, hogy

és a világ kezd szétesni (ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy Kolumbusz Kristóf például a modern időkben bukkan fel).

Mindennek az okaként pedig a cselekmény egy olyan helyzetet jelöl meg, amivel minden bizonnyal sokan tudnak azonosulni az azóta felnőtt „Bill és Ted”-generáció” tagjai közül: a két főhős ugyanis akkora lúzer (maradt), hogy nincs rendes állásuk, és végül a zenéléssel sem sikerült befutniuk, ezért nem tudták megírni a szükséges számot. És amikor mindez kiderül, a két vesztes, eléggé jellemző módon, nem hozzálát a zeneszerzéshez, hanem elkezd ügyeskedni, és végiglátogatják a különböző jövőbeli énjeiket, hátha azok már megírták a dalt, és sikerül megszerezniük tőlük. Szerencsére azonban eközben Bill és Ted lánya, Billie és Thea is akcióba lendül, hogy segítsenek a szülőknek, és összehoznak egy igazi, össztörténelmi supergroupot, többek közt Mozarttal, Louis Armstronggal és Jimi Hendrixszel.

Amikor legutóbb arra láttunk példát, hogy egy évtizedekkel korábbi kedvencet úgy rebootoltak, hogy bemutatták a főhős lányát, abból semmi jó nem sült ki (lásd a 2019-es Jay és Néma Bob rebootot, ami még filmnek is csak roppant nagy jóindulattal nevezhető), ezúttal azonban nincs mitől tartanunk. Az alkotók ugyanis

nemcsak a nagy egészet illetően voltak következetesek a korábbi filmekhez, de minden apró részlettel kapcsolatban is,

így a Bill és Ted – Arccal a zenébe olyan, mint egy tökéletes puzzle – minden kis darabkája csodálatosan passzol a korábbiakhoz.

A Keanu Reeves által megformált Ted lánya, Billie például (a gyerekeket ugyanis a hősök egy nagyon szép gesztussal „keresztbe” nevezték el saját magukról) nemcsak fizikailag hasonlít nagyon az apjára, de minden egyes gesztusa és mozdulata is pont olyan, ahogy a fiatal Reeves a régi Bill és Ted-filmekben nagy lakli kamasz módjára hadonászott. És ahogy annak idején Bill és Ted szimultán kérték meg a hercegnőik kezét, úgy most egyszerre, négyesben mennek párterápiára is. De az alkotók még a mellékszereplőket illetően is gondoskodtak a kontinuitásról, és viccesen vitték tovább például Missy sorsát. A kikapós hölgyet először a főhősök próbálták randira hívni, de ő a Bill és Ted zseniális kalandjában inkább Bill apját választotta, majd a második filmben már Ted apjának feleségeként láthattuk. A harmadik részben pedig Missy immár Ted kisöccsének, Deaconnek a nejeként debütál.

Az apró részletek mellett pedig a Bill és Ted – Arccal a zenébe egyszerre tiszteleg az első és a második rész előtt, hiszen a hősök ezúttal egyaránt végiglátogatják a különféle történelmi korokat és a Poklot. Az alkotók ezenkívül technikailag is mindenben folytatták a korábbi hagyományokat: a Bill és Ted-filmekben ugyanis

mindig kiemelt szerepe volt a trükköknek és a maszkoknak – és ez ezúttal sincs másként.

A két főhőst az ügyes maszkmestereknek köszönhetően láthatjuk lepukkanva, apukatesttel, szénné gyúrt sittesként és az öregek otthonában ágyban fekvő ősöreg vénségként is.

Úgy tűnik tehát, hogy minden együtt van egy tökéletes folytatáshoz, csak egy a baj: az, hogy az új Bill és Ted tényleg olyan, mint az előzményei – csak mi nőttünk fel közben. A Bill és Ted oltári kalandját és a Bill és Ted haláli túráját ugyanis sokan minden bizonnyal zseniális filmalkotásként őrizzük az emlékezetünkben, de valójában sosem voltak jó filmek: szellemes helyett sokkal inkább idétlen viccekkel teli, bárgyú lenyomatai a rágógumiszerű nyolcvanas évek végének-kilencvenes évek elejének, amit annak idején nagyon tudtunk szeretni, de azóta eltelt egy pár évtized.

A Bill és Ted – Arccal a zenébe pedig most ugyanolyan bárgyú, mint az előzményei, és hiába készült szívvel-lélekkel, kicsit olyan vele találkozni, mint az egykori ütődött általános iskolai osztálytársunkkal: szép emlék, de személyes találkozás helyett a későbbiekben legszívesebben inkább a szívünkben ápolnánk tovább. Az új folytatás legfőbb tanulsága így, hogy itt az ideje, hogy a Bill és Ted-opusokat is bezárjuk oda, ahova valók: a Bud Spencer – Terence Hill-filmek mauzóleumába, a kedves régi filmélmények közé. És ezt (ha nem is szó szerint) minden bizonnyal így gondolták az alkotók is, mert Bill és Ted története ezúttal végérvényesen lezárulni látszik. Maximum a lányaik sztoriját lehetne folytatni – de az már egy új, fiatalabb generáció meséje lesz.