Pont negyven éve, hogy Steve Jackson és Ian Livingstone megírták az első „lapozgatós könyvet”, amely a fantasy regények világát ötvözte a szerepjátékkal. A nagy ötletük az volt, hogy aktivizálták az olvasót, aki eldönthette, hogy milyen irányba folytatódjon a történet. Nem sokkal később megszülettek a hasonló koncepcióra épülő játéktermi játékok, a 90-es évektől, a személyi számítógépek felfutásával pedig végleg beköltözött az életünkbe az interaktív játékforma.

Korábban is megpróbálták összeházasítani ezt a műfajt élőszereplős filmekkel (elsőként már 1967-ben!), de a nézők bevonását technikailag csak a streaming eljövetele tette lehetővé. Az első fecske ki más is lehetett volna, mint Charlie Brooker, a Fekete tükör atyja, aki a sorozat egyik epizódját (Bandersnatch) interaktív formában alkotta meg. A sztorihoz illett is a formátum, a főszereplő ugyanis egy játékfejlesztő volt. Brookerék példáját egy évvel később, 2019-ben a világ leghíresebb megélhetési túlélője, Bear Grylls követte, aki szintén a Netflixre készítette el a Segíts Bear Gryllsnek című szériáját.

Első pillantásra orbitálisan nagy hülyeségnek tűnhet egy természetben játszódó dokusorozatot interaktívvá tenni, de ha jobban belegondolunk, Grylls egész munkássága olyan, mint egy élőszereplős kalandjáték. Legsikeresebb sorozata, A túlélés törvényei minden epizódjában egy-egy veszélyes helyre dobják le, ahol teljesítenie kell a küldetését (az életben maradást) a terepen található tárgyak eszközzé alakításával, illetve a különféle táplálékforrások felkutatásával. Gyakorlatilag egy kalandjáték avatárjaként mozog, csak nincs joystick a néző kezében. A Segíts Bear Gryllsnek ezen próbált változtatni, itt ugyanis nekünk kellett eldönteni, hogy Grylls a veszélyesebb szituációkban a két lehetséges opció közül melyiket válassza. Nem csak a szimpla túlélés volt a tét, az epizódokban egy-egy konkrét feladatot is végre kellett hajtani, például megtalálni a dzsungelben egy eltűnt doktornőt, megmenteni a hegyek közt bajba jutott bernáthegyit, vagy veszélyes állatok mérgeit begyűjteni.

Grylls most ugyanezt folytatja, csak miniszéria helyett „film” formájában, több küldetést kombinálva, még egzotikusabb helyszínen, még több vadállattal és még drámaibb zenével. Az Állatok szabadon: Segíts Bear Gryllsnek sztorija szerint egy dél-afrikai állatrezervátumból megszökik egy oroszlán, de hősünk szerencsére épp arra jár, és értesíteni tudja rádión a vadőröket. Kiderül, hogy valaki orvul áramtalanította a kerítést, és így félő, hogy a többi állat is kiszabadul. Egy pávián már meg is szökött, és rögtön veszélybe is került. A nézőnek elsőként azt kell eldöntenie, hogy Grylls melyik küldetést teljesítse először, az oroszlán befogását, a pávián megmentését vagy az elektromos kerítés megjavítását.

Mióta kiderült, hogy A túlélés törvényei forgatása alatt Grylls többször is hotelben éjszakázott, lehet tudni, hogy a tévés kalandjai egyáltalán nem olyan spontánok, mint amilyennek tűnnek. Ezt nyilván egy feleletválasztós interaktív filmtől még kevésbé lehet elvárni, és Az Állatok szabadonnal nem is az a baj, hogy kilóg a fikciós lóláb, hanem, hogy nem tudták vagy akarták eldönteni, mennyire vállalják fel a helyzet csináltságát. A legelső, a küldetések sorrendjét meghatározó kérdés még igazi dilemma, aminek tétje van, később viszont teljesen röhejes pillanatokban fordul a főhős a nézőhöz. Nekünk kell például eldönteni, hogy a piócát összerágva vagy egyben nyelje le, de még abszurdabb, amikor Gryllst már javában fojtogatja egy óriáskígyó, vagy oroszlán elől menekül rohanva, és a halál torkában tőlünk kér túlélési tippeket.

Viccesek is lehetnének ezek a szituációk, de Gryllsbe sajnos nem túl sok önirónia szorult. Ugyanígy a feszültség is hiányzik a filmből, mert pont a legizgalmasabbnak szánt jelenetek a legkevésbé hihetőek: sikerült például úgy leforgatni a pávián és a leopárd küzdelmét, amit Grylls szakít félbe, hogy egyiküket sem láthatjuk közös képen, vagyis csak a vágószobában mixelték össze a külön felvett képsorokat. Innen nézve mondjuk felértékelődnek azok a pillanatok, amikor hősünk lárvákat és hernyókat majszol, mert azok legalább valódiak. És igaziak a helyszínek is, úgyhogy jobb híján a vadregényes dzsungelben lehet gyönyörködni.

Grylls és a Netflix persze nem a szőrösszívű kritikusokat, hanem a gyerekközönséget célozták meg, és utóbbiak valószínűleg élvezni is fogják az elnyűhetetlen túlélő kalandjait, de azért bosszantó, hogy az interaktív formátummal nem akartak semmi izgalmasat kezdeni.