A rutinos PORT.hu-olvasók bizonyára jól tudják, hogy mi itt ennél az újságnál kifejezetten szeretjük megnézni, hogyan viszonyulnak más nemzetek filmgyártói a tipikusan hollywoodi zsánerekhez. Az utóbbi pár évben megnéztük már többek között „a dánok Walking Deadjét”, A gyilkos esőt (nem is volt olyan rossz), megvolt „a belga Lost” (vagyis az Into the Night sorozat) és „a thaiföldi Lost” (azaz Az elszigeteltek című széria) is, „a lengyel Szürke 50 árnyalata”, vagyis a sokadik folytatásánál járó 365 nap pedig nálunk is azzal került be a hírek közé, hogy romantikus dolognak tüntette fel az emberrablást, a nemi erőszakot és a Stockholm-szindrómát.

Ilyen előzmények után teljesen egyértelmű volt, hogy belenézünk a német-lengyel koprodukcióban készült Old People című horrorfilmbe is, ami október 7-én került fel a Netflix kínálatába – és jelen sorok írásakor is kirobbanthatatlanul ott tanyázik a streaming platform TOP10-es listájában.

Pedig ez a film egyáltalán nem jó. Sőt, kifejezetten rossz: béna utánzata a kultikus Romero-filmeknek, annyi „csavarral”, hogy itt a zombik idős emberek!

A színészi alakítások erőtlenek, a párbeszédek suták, a sokkolónak szánt jelenetek egyáltalán nem félelmetesek, az amúgy meseszép lengyelországi erdei helyszínek pedig nagyon mesterkéltnek hatnak. A sztorira meg kár is szót vesztegetni, hiszen klisé klisé hátán hemzseg benne, mintha csak egy horrorfilmekért rajongó, 17 éves kamasz forgatta volna le a barátaival a hátsó kertben:

Egy elvált nagyvárosi nő hazautazik a szülőfalujába a két gyermekével a nővére álomesküvőjére, ám a vidéki álomlagzi csakhamar rémálomba csap át, amikor a vérszomjassá vált nyugdíjasok zombihordaként támadnak rá a bulizó násznépre...

Mégis, van valami különösen erős svungja és haloványan pislákoló társadalmi üzenete ennek a horrornak, amit bizonyára nem véletlenül pont most forgatott le Andy Fetscher, a németországi születésű, de román felmenőkkel is rendelkező rendező-operatőr-forgatókönyvíró.

Évek óta benne van már a közbeszédben, hogy a fejlett nyugati országok vészesen elöregedő  társadalmak. Azaz: az élethosszig tartó tanulás és a kitolódó „fészekelhagyás” miatt a családokban egyre később, egyre kevesebb gyermek születik meg, miközben az egyre fejlettebb orvostudománynak köszönhetően egyre magasabb kort érünk meg – vagyis egyre kevesebb aktív keresőnek kell egyre több nyugdíjast eltartania. Mindez ma már ráadásul nemcsak száraz statisztika, mert áttüremkedik a mindennapjainkba is, amikor munka után nemcsak a gyerekért kell elrohanni az óvodába meg az iskolába, hanem a szülőkre, nagyszülőkre, dédire is illik ránézni, hogy minden rendben van-e velük, nincs-e szükségük esetleg valamire.

No persze vannak, akik az idősgondozás nyűgjét lepasszolják inkább az erre specializálódott állami- vagy magánintézményeknek – ott azonban szintén fennáll az a probléma, hogy kevés aktív dolgozó jut sok szépkorúra, ráadásul se szeri, se száma az idősotthonok szörnyű állapotáról szóló, hajmeresztő híreknek.

Tényleg csak idő kérdése volt, mikor fogják felváltani a horrorfilmekben a fogyasztói társadalomnak görbe tükröt mutató zombikat a múmiaarcú mamikák és papókák,

akik egyszer csak megelégelik, hogy a kis létszámú, agyondolgoztatott és alulfizetett személyzet rosszabbul bánik velük, mint a sintér a menhelyi kutyákkal. Az Old People pontosan egy ilyen helyzetet vázol fel. A filmbéli, lepukkant öregek otthonában a szegény, szerencsétlen idős nénik és bácsik (akiket már a saját családjuk is csak szökőévente látogat meg), mindössze annyit szeretnének, hogy hadd hallgassák nyitott ablaknál a közeli esküvőről átszűrődő német popslágereket...

...ám amikor a rigorózus esti műszakos ápoló becsukja az ablakot, és szétzavarja a pizsamapartit, a szomorú szemű öregek megvadulnak, magukból kivetkőzve törni-zúzni kezdenek, majd kitántorognak az éjszakába, hogy vérét vegyék az életerős fiataloknak, akik feléjük se néznek!

Klisé? Az hát, ráadásul szó szerint százéves: a halandó testbe görcsösen kapaszkodó, az örök életet hol a kisgyerekek húsából, hol az életerős fiatalok véréből nyerő, kedvesnek tűnő, ám valójában velejéig gonosz, ráncos öregek rémalakja egyidős a szórakoztató irodalommal.

Gondoljunk csak a német Grimm testvérek Jancsi és Juliskájára, ahol az erdei mézeskalács házikóban egy kannibál nagyanyó éldegél, vagy Bram Stoker 1897-ben megjelent kultikus könyvére, minden gótikus rémregény öregapjára, a Drakulára, amelyben egy vénségesen vén erdélyi gróf szivornyázza a vért a Kárpátok bércein épült kastélyában és a viktoriánus Londonban.

Mindkét halhatatlan irodalmi alkotás megélt már számos mozgóképes feldolgozást – ha örökkön örökké lángoló tüzük nem is, de a pislákoló zsarátnokfényük valahol nagyon mélyen az Old People-ben is ott szunnyad. Ettől persze még egyáltalán nem lesz jó film.

Ítélet: 3/10

Kiknek ajánljuk? Kizárólag csak a megveszekedett horrorrajongóknak. Illetve azoknak, akiknek teljesen mindegy, milyen Netflix-produkció duruzsol a háttérben főzés vagy vasalás közben.