Ez a Pinokkió szuperkatonának áll, és Mussoliniről dalol, de még az is jól áll neki.
Mi szükség van három éven belül már a 4. Pinokkió-adaptációra?"
- ez az a kérdés, amit Guillermo del Toro filmje után valószínűleg senki nem fog feltenni, még az sem, aki nem teljesen elégedett a mexikói rendező munkájával. Az Oscar-díjas alkotóról sok mindent el lehet mondani, de azzal nem vádolható, hogy a múzsák éneke helyett a kassza csilingelése vonzaná. Mindegy, hogy kis költségvetésű horrort (Cronos), képregényfilmet (Pokolfajzat), melodrámát (A víz érintése) vagy egy hollywoodi klasszikus remake-jét (Rémálmok sikátora) készíti el, a saját szerzői rögeszméihez mindig ragaszkodik.
Így aztán botorság lett volna attól tartani, hogy pont Carlo Collodi 1883-ban íródott, és eddig közel 25 filmfeldolgozást megért klasszikusát ne tudná méltóképpen újragondolni. Abban természetesen biztosak lehettünk, hogy a fantasy nagymestere a vizualitást illetően nem fog csalódást okozni, de a történetet is hasonló kreativitással dolgozta át. Az ő verziójában Dzsepettó mester nem unalomból vagy játékos istenkísértésből, hanem fájdalomból faragja ki Pinokkiót – elhunyt fia hiányát akarja enyhíteni vele. Ez még nem új motívum, de Del Toro a történet elején meg is mutatja, milyen volt a Carlo nevű fiú és az idős mesterember kapcsolata, hogy még jobban átérezhessük az őrjítő gyászát.
De nemcsak a karaktert mélyíti el, a történet is kap egy történelmi kontextust: Carlóval egy első világháborús repülőgép eltévedt bombája végez, Pinokkió pedig később nem a Játékok Földjére jut el (amiből az első Disney-adaptációban a Vidám Sziget lett), hanem egy fasiszta kiképzőtáborba, felfedezik ugyanis, hogy mivel képtelen meghalni, ideális szuperkatona válhatna belőle Mussolini seregében. Ezzel
Del Toro gyakorlatilag egy trilógia befejező részét faragja ki a Pinokkióból,
hiszen az Ördöggerinchez és A faun labirintusához hasonlóan most is egy olyan ártatlan és kiszolgáltatott gyerek történetét meséli el, akinek a háborúval és az emberi kegyetlenséggel kell szembesülnie.
Del Toro világának a köznapi szörnyűségek mellett a csodálatosan kimunkált „valódi” szörnyek és a természetfeletti is fontos része, és a Pinokkióban sem kell visszafognia magát. Egyfelől az eredeti történetben is szereplő kreatúrákat még bizarrabbá és ijesztőbbé teszi – de csak a korhatárosság keretein belül – másrészt a fából készült kisfiút életre keltő Kék tündér nála kap egy nővért is. Ő a szárnyas haláltündér, aki egy purgatóriumszerű helyen fogadja az elhalálozó Pinokkiót – ahol egyébként fura nyúllények kártyázással múlatják az időt – ebben a verzióban ugyanis a fából faragott kisfiú olyan, mint Csizmás kandúr: több élete van.
És a Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság alkotóihoz hasonlóan Del Toro sem riad vissza attól, hogy a gyászmunka és hiány megélésének apropóján érintse a halál és az elmúlás kérdését is. Pinokkiónak szembe kell néznie azzal, hogy az öröklét nincs ingyen, az élethez hozzátartozik a halál is, vagyis csak akkor válhat igazi kisfiúvá, ha megbarátkozik ezzel a gondolattal.
Leírva mindez ijesztőbbnek hangzik, mint megvalósítva. Az kétségtelen, hogy Del Toro filmje bátrabban nyúl a fajsúlyos témákhoz, mint bármelyik korábbi animált feldolgozás – a Tom Hanks-féle, fantáziátlan és lusta élőszereplős verzióról nem is beszélve –, de ettől még egyáltalán nem (csak) felnőtteknek készült. Sőt, az első félóra már-már ijesztően közel kerül a Disney-giccshez, nem elég ugyanis, hogy Pinokkió idegesítően túlmozgásos, még lépten-nyomon dalra is fakad, de ahogy átalakul kalandos road movie-vá a történet, úgy ritkulnak meg szerencsére az indokolatlan musicalbetétek is.
A vizualitását illetően pedig nem hogy hozza a Disney gyerekbarát klasszikusainak színvonalát, de köröket is ver rájuk. Del Toro kiválóan érzett rá arra, hogy ehhez a sztorihoz nem a hagyományos rajzolt vagy számítógéppel megvalósított animáció, illetve az élőszereplős forma illik a legjobban, hanem a stop-motion. Az elképesztő műgonddal megdizájnolt és mozgatott bábuk – érdemes a félórás werkfilmet is megnézni a Netflixen – úgy kelnek életre, mint Pinokkió Dzsepettó mester kezei közt, és bár messziről, hunyorítva a vérprofi látvány akár CGI-nak is tűnhetne, nagyon is
érződik rajta a kézműves mágia, az, hogy ezeknek a díszleteknek, háttereknek és figuráknak lelkük van.
Del Toro egész munkássága a példa rá, hogy filmezni csak így érdemes – és ő szerencsére máshogy nem is tud.
