Szentségtörés új verziót készíteni Bud Spencer és Terence Hill 1974-es klasszikusából – de ezt tudták a készítők is, ezért inkább folytatást csináltak hozzá a Blöff stílusában. Sajnos csak mérsékelten lett vicces.
Augusztus elején derült égből villámcsapásként jött a hír: a remake-gyártó láz sajnos már gyerekkorunk kedvenc pofonosztó párosát, Bud Spencert és Terence Hillt sem kíméli, és új verzió készül az 1974-es Különben dühbe jövünk című vígjátékból, ami abszolút megérdemelten lett annak idején kultfilm. És ez nem valami megkésett április tréfa volt – olyannyira nem, hogy a remake-et a világ második legnépszerűbb streaming platformja, a Netflix szállította le nekünk az ígért premieridőpontban, augusztus 24-én.
A hónap elején debütáló, friss nemzetközi előzetesben ráadásul nemcsak az eredeti film szívmelengetően narancssárga tengerparti homokfutója kanyargott ide-oda néhány képkocka erejéig. Megismerhettük a két régi-új főszereplőt, a szakállas bumburnyákot meg a vékonydongájú, vigyori segítőtársát, láthattuk a bajba került cirkuszi mutatványosokat, akiknek a birtokán egy megátalkodott gengsztercézár akar építkezni, elcsattant pár parasztlengő és csicskalángos, sőt, még a jól ismert Lalalala lalla dalocska, valamint az Oliver Onion fülbemászó Dune Buggy című száma is felcsendült.
Naná, hogy a rajongók már ekkor szentségtörést kiáltottak, és azonnal megindult az átkozódó kommentek se vége-se hossza áradata.
Abszolút jogos volt a rajongók aggodalma, abból a szempontból legalábbis, hogy a fiatal Bud Spencer és a fiatal Terence Hill egyszeri és megismételhetetlen ikercsillagai voltak a '70-es és a '80-as évek európai filmgyártásának, így a világon semmi értelme nincs 2022-ben kockáról kockára lemásolni a régi klasszikusaikat. De ezzel szerencsére a Younuts művésznéven tevékenykedő rendezőpáros, Niccolò Celaia és Antonio Usbergo is tisztában voltak, így közel sem egy „remek remake” lett a filmjük, hanem egy olyan folytatás, amiben konkrét jeleneteket megismételve tisztelegnek a nagy elődök előtt.
Különben dühbe jövünk 2 – az új falka
A történet ugyanis nem Bud Spencer és Terence Hill régi karaktereiről, Benről és Kidről szól, hanem Ben fiairól – akik közül Carezza (Edoardo Pesce) történetesen egy körszakállas, mufurc mackó, Sorriso (Alessandro Roja) pedig egy csibészes mosolyú, nagydumás hamiskártyás. A két bratyó természetesen már tinédzser korában is égetni valóan eleven volt, és sosem kellett nekik a szomszédba menni egy kis komiszságért, így eshetett meg velük az a szörnyűség is, hogy ebek harmincadjára juttatták az apjuk szeretett narancssárga Buggyját. Abban a jelenetben egyébként, ahol elkötik a '70-es évek álomautóját (hogy nem sokkal később aztán örökre elveszítsék), egy szívmelengető jelenet erejéig maga Bud Spencer – helyesebben csak a sziluettje – is feltűnik:
A tékozló fivérek a kocsi elvesztése után évtizedekre elsodródnak egymás mellől. De persze rögtön összefújja őket a szél, amikor híre megy, hogy egy piros Dune Buggy a fődíj egy Isten háta mögötti tengerparti kisvárosban rendezett autóversenyen. Pont ott, ahol történetesen Ben fia, Carezza, egy cirkusz tőszomszédságában tengeti az unalmas mindennapjait. A homokfutó sorsát persze nem tudja eldönteni a testvérpár, és a cirkusz területét ezúttal is fel akarja vásárolni egy korrupt helyi maffiózó, hogy aztán jó pénzért arab és japán befektetőknek építsen ott egy rettenetes beton toronyházat. Természetesen ehhez azért hőseinknek is lesz egy-két szava, de csak miután befaltak pár adag sör-virslit, és kiosztottak egy-két mázsás pofont...
A sztori tehát annak ellenére, hogy deklaráltan folytatás, többé-kevésbé mégis inkább másolja az 1974-es alapsztorit – olykor konkrét jelenetek megismétlésével. Van itt minden, mint a falusi búcsúban, a motorokkal és farönkökkel megvívott lovagi tornától kezdve a rozzant csehóban lezajló sör–virsli-versenyen át a maffiózók laposra pofozásáig.
Amiben pedig mégis több, vagy legalábbis más az új verzió a régi klasszikusnál, az sem saját kútfőből származó ötlet. A film ugyanis nemcsak hogy tele van belassított-felgyorsított, csontrepesztő bunyókkal, de egyes jelenetek a legváratlanabb pillanatokban merevednek ki, hogy aztán átváltozzanak rajzfilmes képkockává (vagy fénymásolt körözési plakáttá, ki mire asszociál elsőre), és felvillanjon az adott karakter beceneve.
Honnan is olyan ismerős ez? Hát persze, hogy innen:
A Különben dühbe jövünk mérsékelten szórakoztató remake-je/folytatása tehát nemcsak afféle főhajtás Guy Ritchie munkássága előtt, hanem sokszor bizony tényleg „a szegény ember Blöffje”. Különösen igaz ez azokra a jelenetekre, ahol a maffiózók által vegzált, furábbnál furább cirkuszi mutatványosok, és az autókaravános vándorcigányok erősen karikírozott (és talán nem is mindig píszí) hétköznapjaiba nyerhetünk bepillantást. A néző szinte már várja, hogy egy lakókocsi mögül előtoppanjon a Surda-kalapos Brad Pitt, és hadarva bunyózni hívja az egybe sereglett díszes kompániát! Mindezt mérlegre téve azonban sajnos azt kell kijelentenünk, hogy
a Különben dühbe jövünket és a Blöfföt is jobb lett volna inkább békén hagyni!
Ítélet: 5/10
Kiknek ajánljuk? Fanatikus Bud Spencer- és Terence Hill-rajongóknak semmiképpen sem, mert még a végén infarktust kapnak. Akik viszont kedvelik az életvidám olasz filmeket, a vicces bunyókat és a nagy kajálásokat, vagy esetleg kíváncsiak a Blöff kicsi, savanyú, mediterrán verziójára, nyugodtan tegyenek vele egy próbát!
