Eric Cantona, a Manchester United egykori legendás labdarúgója tíz évvel ezelőtt forradalmat hirdetett. Az akkor 44 éves sztárt egy újságíró a mélyszegénységben élők lakhatásáért küzdő alapítványnak végzett munkájáról kérdezte, amikor szóba került a diákok és a közszférában dolgozók éppen zajló tüntetése. Cantona kijelentette, hogy nem látja értelmét az utcai demonstrációnak, mert sokkal egyszerűbben és hatékonyabban is ki lehet robbantani egy forradalmat. Azt javasolta, hogy az utcán tüntető 3 millió ember vegye ki egyszerre a pénzét a bankokból, és ha a bankok bedőlnek, bedől a rendszer is fegyverek, vér és erőszak nélkül. A sztár szavai nyomán online mozgalom szerveződött, és ugyan a december 7-ére meghirdetett akció nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, a tervvel kapcsolatban nemcsak a francia politikai és gazdaság irányítói, de az Európai Unió vezetői is megszólaltak.

Oké, de mi köze ennek az Embertelen erőforrások című 2020-as francia miniszériához?

A kapocs természetesen maga Cantona, aki miután 1997-ben, karrierje csúcsán, mindössze 31 évesen visszavonult a futballtól, lassan, de biztosan átképezte magát színésszé. A szerepválasztásaiban nem sok tudatosság látszott, vígjátékokban és drámákban egyaránt feltűnt, de mély nyomot egyikben sem hagyott. Nem véletlen, hogy máig az a legemlékezetesebb alakítása, amikor a Ken Loach-féle Barátom Ericben önmagát játszotta. Színészként tehát nem tudta kitalálni magát – eddig. Az Arte számára forgatott (de már a Netflixen is elérhető) Embertelen erőforrások ugyanis egyértelmű karriercsúcs.

Cantona karaktere, Alain Delambre 57 éves HR-es, akit hat évvel korábban az életkora miatt rúgtak ki. Azóta sem talál a végzettségének megfelelő állást, egy szerelőműhelyben végez fizikai munkát, hogy legyen miből fizetnie a lakáshitelt. Egy munkahelyi konfliktus után onnan is kirúgják (a műszakvezető nyilvánosan megalázza, válaszul lefejeli), sőt be is perelik. A felesége szerencsére rábukkan egy álláshirdetésre, ami a kiutat jelentheti. Az Exxya nevű repülőgépgyártó gigacég keres HR-est, egy meglehetősen furcsa felvételi eljárással.

Az új vezérigazgató, Alexandre Dorffmann úgy dönt, hogy leépíti a dolgozók kétharmadát. Tudni akarja, hogy a cég négy felsővezetője közül ki az, aki a legalkalmasabb lenne a mintegy 1250 ember lelkiismeret-furdalás nélküli kirúgására, ezért megszervez egy szimulált túszejtést. Valódi kommandósok foglyul ejtik a négy, mit sem sejtő vezetőt – és itt jönnek képbe a HR-es állásra pályázó jelöltek. Nekik kell irányítaniuk a műveletet a háttérből, és aki a legalkalmasabbnak bizonyul, az megkapja az állást. Legalábbis papíron.  Delambre azonban megtudja, hogy a befutó jelöltet már kiválasztották, őt csak azért hívják be, hogy meglegyen a létszám. A végsőkig elkeseredett férfi úgy dönt, saját kezébe veszi az irányítást, igazi fegyvereket szerez, és a gyakorlat napján valóban túszul ejt mindenkit a cég fejeseitől az (ál-) túszejtőkig.

A történet elég lassan indul, mégis van benne feszültség, mert az első jelenetben rögtön egy flashforwardot látunk. Egy kopasz, atlétatrikós Delambre közvetlenül a kamerába beszélve arról győzködi a nézőt, hogy sosem volt erőszakos, és nem akart kinyírni senkit, majd elkezdi a visszaemlékezést. Tudjuk tehát, hogy a decens, öltönyös kisemberből egy ponton börtöntöltelék vagy szökött bűnöző lesz, de a kontraszt az elején olyan óriási, hogy el sem tudjuk képzelni az odáig vezető utat.

Az írók ügyesen építi a történetet, először Delambre mindennapjait mutatják be, azt, ahogyan sorra érik a megaláztatások, és ahogy egyre nő benne az elkeseredés és a düh. Ezen a ponton nehéz nem együttérezni vele, hiszen tényleg semmi másra nem vágyik, csak tisztességes megélhetésre, és arra, hogy végre újra büszkén tudjon imádott felesége és a lányai szemébe nézni. A trükk beválik, sikerül a nézőt összezavarni, aki egy idő után nem tudja eldönteni, drukkoljon a morálisan egyre megkérdőjelezhetőbb eszközökhöz nyúló hősének, vagy utálja azért, ami lett (vagy lesz) belőle. A miniszériának ráadásul, szerencsére, nincs is kész válasza arra, hogy a sérelmeink mire jogosítanak fel bennünket, és hol az a határ, amit már semmiképp sem érdemes átlépni – ezekre a nézőnek kell választ találnia.

A megtörtént események által inspirált hat részes miniszéria a második felére veszít sajnos a lendületéből, bedobnak az írók néhány nehezebben hihető fordulatot (kiderül például, hogy Delambre lakókocsiban élő, lecsúszott haverja zseniális hacker), és helyenként a melodrámát is túltolják. Az Embertelen erőforrások akár a francia Breaking Bad is lehetett volna, ha az alkotók víziója és koncepciója erősebb – de még így is bőven megvan benne az X-faktor.

Ami természetesen Eric Cantona. A futballzseni, akit Manchester vörös felében csak Eric királyként emlegetnek, nem feltétlenül ideális választás a szerepre. Állítólag a történet alapjául szolgáló regény szerzője, Pierre Lemaitre sem rajongott az ötletért, mondván, hogy Delambre figurájában pont az az izgalmas, hogy egy átlagos kisember. Az írónak papíron igaza van, egy francia Bryan Cranston (Breaking Bad) valószínűleg hitelesebben el tudná játszani, hogy szürke senkiből kőkemény bosszúálló lesz. Cantona nem olyan jó színész, hogy ki tudná kapcsolni a karizmáját, de cserébe van… karizmája. Színészi hiányosságait jelenléttel kompenzálja (a Manchester United szurkolói sem csak a játéktudása miatt avatták félistenné), és ha valakinek, akkor neki el lehet hinni a rendszer ellen forduló kisember dühét, vagy azt, hogy képtelen kordában tartani az indulatait, ha az önérzetébe gázolnak (Cantona volt az, aki egy 1995-ös meccsen belevetette magát a közönségbe, hogy lerúgja az őt végig gyalázó nézőt.)

És persze az sem elhanyagolható körülmény, hogy ha nincs Cantona, akkor jóval kevesebb nézőhöz jutott volna el a sorozat, és ez a cikk sem készül el.