A cím így szól: Nagyon rossz előérzetem van – és teljesen érhető, hogy hősnője miért érzi magát fenyegetve esküvője előtt, amit a vőlegény családjának isten háta mögötti házában tartanak. És nem csak ő fél, de őt nézve mi is!
Paul Anka „You Are My Destiny” című örökbecsű, ugyanakkor végtelenül szirupos dala Gothár Péter 1981-es klasszikusában, a Megáll az időben kapott meghatározó szerepet, természetesen ironikus módon, kontrasztba állítva a filmben ábrázolt fojtogató politikai légkörrel. Nem gondoltam volna, hogy 45 évvel később valami hasonlót érzek ugyanezen szám kapcsán egy amerikai Netflix-sorozatban.
Már a sorozat címe is ügyes csavar, hiszen így szól: Nagyon rossz előérzetem van. Az előérzet pedig a csinos Rachelt (Camila Morrone) gyötri, aki vőlegényével (Adam DiMarco) a fiú családjának otthona felé igyekszik a tél közepén.
Már a vidáman induló autóút is egyre furcsább,
egy elhagyott pihenőhelyen például egy kisbabát találnak egy gépkocsiba zárva, és amikor a lány segítségért megy a közeli biliárdszalonba, egy furcsa idegen, aki korábban megleste pisilés közben, megkérdezi tőle, tényleg a fiú az igazi? Az érthető módon kiakadt lány azután sem nyugszik meg, hogy megérkeznek a szülők mindentől távol lévő, az erdő mélyen fekvő, hatalmas, gyönyörű, de nyomasztóan zegzugos rezidenciájába, ahol a család kitömött korábbi kutyái fogadják a látogatókat.
Mondjuk én már ezen a ponton sikítva rohantam volna ki a semmibe, hogy soha vissza ne térjek, de Rachel igyekszik jó képet vágni a furcsán viselkedő família minden tagjának. A bizarr kérésekkel előálló anyának (Jennifer Jason Leigh), a túlságosan mogorva apának (Ted Levine), a kellemetlen modorú idősebb fiúnak (Jeff Wilbusch) és feleségének. Még az elviselhetetlen hugicának (Gus Birney) is, akit akár egy kanál vízbe bele lehetne fojtani, és aki az erdőben bujkáló rémmel ijeszteget mindenkit. Bocsánat, úrral, aki menyasszonyokat öl, és akit a vér szaga vonz oda. Mindez pedig lehetne egy klasszikus slasher is, ahol végül kiderül, hogy a mozgásképtelennek hitt nagymama vagy az egyik pincér a gyilkos, de erről szó sincsen: a helyzet ennél sokkal rosszabb.
7 hihetetlenül addiktív minisorozat a Netflixen, amit akár egy hétvége alatt ledarálhatsz
Nincs programod a hétvégére? Hát nézd végig ezeket a remek minisorozatokat, amik még az idődből sem vesznek el olyan sokat!
Tovább
Én ezt a 8 részes sorozatot végig úgy néztem, hogy a fülhallgató a fejemen volt, de félrecsúsztatva, mert majd' betojtam. Rég láttam/néztem olyan sorozatot, amitől ennyire féltem, és a titok egyik része persze az, hogy akárcsak a hősnő, én sem tudtam, mitől kell félnem. Csak annyi volt világos, hogy valami rossz történik majd, méghozzá elég gyakran. Van abban egyszerre zseniális és dühítő, ha sikerül a nézőt ennyire bizonytalanságban tartani, miközben egyetlen helyszínen vagyunk, az elejétől a végéig ugyanazon szereplőkkel.
Az első rész után azt gondoltam, képtelenség ebből az alapfelállásból többet kihozni, lehetetlen ennyire elhúzni az egészet, de tévedtem.
Itt egy látszólag ártatlan menyasszonyruha-próba is annyira hihetetlenül feszültté tud válni, amit ritkán látni a vásznon – vagy a tévében –, arról nem is beszélve, hogy a készítőknek milyen elképesztő stílusérzéke volt ehhez.
A Haley Z. Boston showrunner által jegyzet forgatókönyv van olyan okos, a nagyrészt európai rendezőnők – Weronika Tofilska Lisa Brühlmann és Axelle Carolyn – által megvalósított sorozat pedig van annyira fordulatos és részletgazdag, hogy egy pillanatra se unatkozzunk. Mármint egy pillanatra se legyen nyugtunk, mert hol félünk, hol csak nagyon nyugtalanok vagyunk.
Valahogy mindig más tűnik veszélyesnek és más módon,
mástól kell tartanunk – bár sosem tudjuk, a veszély valós-e –, és miközben andalító szerelmes dalok szólnak, a bizarr hangulat, amire akár a néhai David Lynch is büszke lehetne, egyre fenyegetőbbé válik. Nem segít, hogy szép lassan kiderül, hogy itt nincsenek véletlenek – az sem véletlen, hogy Rachel úgy érzi, mintha járt volna itt valamikor nagyon régen. És igen, Rachel a kulcsfigura, és nem csak azért, mert ma már törvényszerű, hogy minden filmbe kell egy erős nő, hanem azért is, mert az ő öntudatra ébredése adja meg a cselekmény igazi ívét.
Sokáig csak mosolyog, alkalmazkodik másokhoz, de eljön az a pont, amikor a saját útját kell járnia, a saját érdekeit érvényesítenie. Camila Morrone, akit a Nem megyünk vissza című remek tinivígjátékból ismerhetünk, és akinek a mosolya a fiatal Liv Tylerre emlékeztet, tökéletes erre a szerepre. Nem tűnik túl markánsnak vagy erőteljesnek úgy 6 részen át, ahogy a karakterét is gyakran rángatják ide-oda, de amikor fel kell csattannia, az nagyot szól – és még azt a teljes őrületet is el tudja adni nekünk, amivé ez a történet a legvégére kifut. Mindig is mondom,
a horror az utolsó igazán kreatív műfaj,
mert itt a készítőket nem köti semmi, szinte bármit megtehetnek a hőseikkel, és pont ez történik itt is. Nincsenek szabályok, senkit sem véd semmi, és ebben van valami felszabadító. Annyi hollywoodi – és egyéb – ócskaság után, ahol előre lehet tudni minden ezerszer látott fordulatot, végre valami eredetit is láthatunk, amiért megéri kicsit betojni!
Értékelés: 9/10
