Az angolok Ryan Murphyjétől érkező sorozat, amelyben két ikonikus meleg sztár, Neil Patrick Harris és Stephen Fry is feltűnik, igazi érzelmi hullámvasút – de érdemes rá felülni. Kritika az Ez bűn című miniszériáról.
Russell T. Davies, az Ez bűn alkotója olyan Nagy-Britanniában, mint Ryan Murphy az Egyesült Államokban – a hasonlat pedig nem áll meg ott, hogy mindketten igen termékeny sorozatpápák, de mindketten meleg identitásukat vállaló alkotók, akik azt is igen fontosnak tartják, hogy a popkultúrába is beemeljék az LMBTQ témákat. Ennek megfelelően Davies volt az, aki megalkotta A fiúk a klubból című meleg sorozat úttörőnek számító, ikonikus eredetijét, a Queer as Folkot (és az amerikai újra írásában is részt vett), az Egy nagyon angolos botrányt és az Évek alatt című rendhagyó sci-fi szériát, amelynek legfontosabb karakterei szintén melegek, továbbá ő volt az, aki LMBTQ figurákat vezetett be, amikor csatlakozott a Doctor Who alkotói gárdájához.
Habár legújabb művét, a nálunk az HBO GO-n látható Ez bűnt az Így jártam anyátokkal sztárjával, Neil Patrick Harrisszel és az angolok egyik nemzeti kincsével, Stephen Fry-jal hirdetik mint meleg témájú alkotást, ez elég megtévesztő. A két említett színész ugyanis csak kisebb szerepet játszik a minisorozatban (előbbi az öt epizódból csupán egyben, utóbbi kettőben bukkan fel), az LMBTQ tematikán belül pedig a széria egészen speciálisan azt mutatja be, hogyan tűnt fel és kezdett rohamosan terjedni az AIDS a manchesteri meleg közösségen belül, és milyen pusztító volt a hatása.
Mielőtt tehát leülünk megnézni az Ez bűnt, nem árt, ha tudatosítjuk, hogy itt bizony azt fogjuk figyelni közel négy órán keresztül, hogy szép fiatal emberek haldokolnak és halnak meg a szemünk láttára. Műfaji meghatározásában azonban egyáltalán nem vezet félre a sorozat, és az alkotók
nagyon komolyan is veszik a tragikomédia besorolást,
szóval esetünkben abszolút megállja a helyét a frappáns közhely, miszerint sírunk-nevetünk majd, miközben nézzük.
Az Ez bűn szerkezete igen hasonló ahhoz, amit Davies két évvel ezelőtti (az HBO GO-n szintén streamelhető) kiváló disztópiájában, az Évek alatt címűben is megvalósított. Ott a jelenből indulva epizódonként pár évet (a végére összesen nagyjából egy évtizedet) ugorva előre az időben tapasztalhattuk meg az egyre rémisztőbb történéseket. Itt szintén tíz évet járunk be, de végig a múltban maradunk, és 1981-től kezdve néhány éves ugrásokkal jutunk el 1991-ig. Mindez pedig azért nagyon jól működő ötlet, mivel a szóban forgó időtartam elég széles ahhoz, hogy a figurák nagy utat járjanak be és több sorsfordító esemény történjen velük, de közben elég szűk ahhoz, hogy ne kelljen jelentősen öregíteni az őket megjelenítő színészeken vagy egyenesen többes szereposztásban játszatni őket.
Az ügyesen megválasztott narráció azonban csak az egyik fontos eleme a sorozatnak – az igazi ereje nyilvánvalóan a témájában rejlik. Az Ez bűn elején három, 18-20 év körüli fiút ismerünk meg (egytől egyig melegek), akik vidékről vagy a külvárosból kerülnek vagy épp szöknek Manchester pezsgő belvárosába, és itt végre önmaguk lehetnek, azaz megélhetik meleg identitásukat. A párhuzamos sztorik pedig csakhamar összefonódnak, és
A triót az egész baráti társaságot összetartó, nem meleg Jill és Ritchie példaképe/szeretője/barátja/ szerelme (akinek státusza folyamatosan változik), az indiai Ash egészíti ki. Az öt karakter nemcsak azért figyelemre méltó, mert nagyon sokfélék, és mindegyiküknek mélységeiben is megismerhetjük a sorsát, hanem azért is, mert az őket megformáló színészek között elképesztő módon működik a kémia. Daviesnek meggyőződése, hogy a hitelesség kedvéért a meleg figurákat a való életben is meleg művészeknek kell megformálniuk (ennek jelentőségéről egy másik LMBTQ témájú alkotás, A fiúk a bandából kapcsán írtunk részletesebben), és ezúttal is ennek megfelelően castingolt (Ritchie-t például egy híres popénekes, Olly Alexander játssza, akinek szexuális orientációjáról és annak megéléséről már külön dokumentumfilm is született Olly Alexander: Growing Up Gay címmel), ami – bár nem tudhatjuk, más esetben mi lett volna a végeredmény – teljes mértékben bevált.
És ami még kiválóan funkcionál, az az, ahogy az alkotó a szerethető karakterek köré épített mesét vezeti. Az már az Évek alatt alapján is világos volt, hogy Davies nagyon ért
a cselekménybonyolításhoz, a csavarokhoz, a csattanókhoz, a sejtetéshez és az elhallgatáshoz.
A meleg fiúk (és barátnőjük) drámája pedig eleve rengeteg fordulatot tartogat a néző számára, és az alkotó még ezeket is úgy tálalja, hogy a közönséget gyakran éri meglepetés vagy egyenesen sokk.
A meglepő fordulatok pedig olyan apróságokban is tetten érhetők, mint például a zenehasználat. A több évtizeddel ezelőtt, valamely igen jellegzetes korszakban játszódó alkotások gyakori fogása, hogy a korabeli slágerek bőséges beidézésével vonják be a nézőt, ami egy olyan sorozatnál, amelynek a nyolcvanas évek, ráadásul annak klubokban tobzódó meleg szubkultúrája adja a hátterét, igencsak adná magát. Davies ehelyett igen eredeti módon meglépi azt a pofátlanságot, hogy miközben gyakran csendülnek fel ikonikus nyolcvanas évekbeli slágerek (köztük természetesen a Pet Shop Boys címadó meleg himnusza, az It’s a Sin), ezeket mindig drasztikusan elvágja, még mielőtt egyáltalán a refrénig eljutnánk.
Amikor a kilencvenes évek elején világszerte is elterjedt a HIV-vírus és az AIDS-betegség híre, rengeteg AIDS-dráma született. Azóta sajnos lecsengett a téma, és sokkal kevesebb ilyen témájú alkotás érkezik, pedig a járvány nem szűnt meg:
Az Ez bűn sokat tesz az ismeretterjesztés érdekében is, anélkül, hogy kilógna az oktatási szándék lólába, hiszen Russell T. Davies meleg fiatalokkal megvalósított műve eredeti, átélt és átélhető, vicces és szomorú, nem utolsósorban pedig mélyen emberi.
