Az Idegenek világa egy fikciós természetfilm, ami tudományos alapon veszi górcső alá a világűr lakható bolygóinak kitalált állatvilágát, miközben lélegzetelállító képekkel tárja elénk a Föld egzotikus tájait.
December 2. óta elérhető a Netflix kínálatában a platform saját gyártású, sci-fibe oltott ismeretterjesztő sorozata, az Idegenek világa (eredeti címmel: Alien Worlds). A négy epizódból álló fikciós természetfilm részben olyan izgalmas dolgokat mutat be, mint a levélvágó hangyák kasztrendszere vagy a szurikáta ifjoncok első élet-halál harca a skorpiókkal, részben pedig azt mutatja be káprázatos CGI-trükkökkel, hogyan képzelik el a csillagászok, az asztrofizikusok és az asztrobiológusok a naprendszerünkön kívüli exobolygók flóráját és faunáját. Mintha csak a Star Wars idegen bolygói és különös lényei kelnének életre, csak ezúttal George Lucas gyerekkori sci-fi képregényei és filmélményei helyett szigorúan a tudományos kutatásokra alapozva.
Az első bolygó: az Atlas
A készítők az első epizód kitalált planétája esetében azzal a gondolattal játszottak el, hogy milyen lenne egy, a Földnél erősebb gravitációjú, de sokkal sűrűbb levegőjű bolygófelszín? Elég izgalmas: hatalmas, hatszárnyú, csupasz óriásteknősök szelik komótosan a levegőt, az égen úszó növényi magfelhőkből falatozgatva, miközben veszedelmes ragadozók lesnek rájuk: odafenn gáztermelő potrohhal, agresszív, pici léghajókként lebegő pókszörnyek, lenn, a költési időszakban pedig Lovecraft lázálmaiból előgöcögő, ronda, amorf dögevők, akik magukba olvasztanak minden útjukba kerülő élőlényt, aki túl lassúnak bizonyul. Az epizód sok-sok földi párhuzammal mutatja be a távoli bolygókat és az oda elképzelt lényeket: megkapó felvételeket láthatunk többek között egy chilei hegyek közt megbúvó obszervatóriumról, valamint a siklóernyős sportolók és a krokodilok mindennapjairól.
A második bolygó: a Janus
Ez a beszédes nevű, kitalált égitest annyira közel kering a saját napjához, hogy annak gravitációs ereje miatt nem képes a saját tengelye körül forogni – így az egyik felén örökké nappal van, és egyetlen hatalmas, perzselő sivatagból áll a táj, a másik fele pedig örök sötétségbe burkolózó, fagyott árnyékvilág. A Janus „legbarátságosabb” része a bolygó Egyenlítője, ahol az olvadt jégfolyamok kanyonokat vágtak a kősivatagba. Az itteni élőlények, a pentapodok afféle póklábakon imbolygó polipok, akik a legkisebb sziklarepedésekből is képesek felszipkázni a vizet, a sötét féltekén pedig szentjánosbogárként világító, apró lények után kapkodnak. Ez az epizód egyébként gyönyörűen bemutatja, hogy egzotikus, idegen világokat idéző tájakért egyáltalán nem kell a galaxis túlsó végébe menni: Izland hófödte gejzírjei, vagy az etiópiai Danakil-mélyföld a maga pokoli katlanjával, marsbéli vörös kősivatagával és a 87 Celsius fokon bugyborgó, savas tavaival tényleg úgy néznek ki, mint egy másik bolygó!
A harmadik bolygó: az Éden
Itt a készítők kicsit továbbgondolták George Lucas Tatooine-ját az ikernapokkal: ha egy légkörrel rendelkező, Földhöz hasonlatos bolygó nem egy, hanem két csillag körül kering, akkor ott pont nem végeláthatatlan homokdűnék alakulnak ki, hanem a földinél kétszerte szaporábban fotoszintetizáló, dús növénytenger, sok színpompás fával, virággal, gombával, no meg a Netflix plakátjain és trailereiben is szereplő, hatkezű, majomforma lényekkel.
A negyedik bolygó: Terra
A záróepizód a sci-fi regények, filmek és sorozatok több toposzát is felvonultatja. Az aktuális asztrofizikus házigazda ugyanis a legendás nevadai 51-es körzet tőszomszédságából beszél arról, hogy ha bármikor is szóba kerül a foglalkozása, a beszélgetés többnyire két téma felé kanyarodik: mi van a fekete lyukak belsejében, és létezik-e a Földön kívül is élet? Mi van például, ha valahol messze innen, egy többmilliárd éves, a saját napja által felperzselt, kietlen bolygón egy fejlett civilizáció él mesterséges kupolavárosokban, közös bolytudatban, test nélküli agyakként lebegve a tápoldatos vízben, miközben intelligens robotok monitorozzák az életfunkcióikat? Tudják azonban, hogy a Terra haldoklik, ezért minden mérnöki tudásukat, és a hatalmas, űrbéli napkollektoraikból nyert energiatartalékaikat latba vetve elkezdték terraformálni a naprendszerük szomszédos jégbolygóját.
Izgalmasan hangzik mindez, ugye? Pedig a készítők nem is rejtik különösebben véka alá, hogy távoli világokba vágyódás helyett jó lenne a saját környezetünk szépségeit felfedezni és megóvni, hiszen a haldokló Terra itt valójában a Föld allegóriája. Mert amennyiben továbbra is olyan pazarló módon apasztjuk a nyersanyag-készleteinket, mint most, akkor előbb-utóbb nekünk is olyan sci-fibe illő energiaforrásokra lesz szükségünk a mindennapi élet fenntartásához, mint amilyen az utolsó epizódban bemutatott, gigantikus marokkói Noor naperőmű. Aztán persze könnyen lehet, hogy már késő lesz mindenhová ilyet telepíteni, és kereshetünk mi is egy másik lakható bolygót a Föld helyett, hátha ott okosabban látunk neki civilizációt építeni...
Kiknek ajánljuk? A tudomány, a fantasztikum és a tudományos fantasztikum szerelmeseinek. Közülük is leginkább azoknak, akiknél fontosabb a kitalált világok egyedisége és logikus felépítése, mint a lézerpiffpuff, és nem jönnek zavarba, ha a káprázatos CGI látványvilág néha döccen egyet, így esetleg a képzeletünkkel kell kiegészíteni az addig látottakat.
