A hawaii óriás megannyi akciófilm és szuperhősmese után bevállalta a Netflix családi fantasy-jét, az Álomvilágot, görbe szarvakat és hegyes fogakat kapott hozzá, aztán a lovak közé dobta a gyeplőt.
Minden nagyon izmos színész életében eljön az a pillanat, amikor a sok kőkemény akciófilm után meg mutatniuk a vicces, érzékeny, családbarát oldalukat. Ezen rég túl van Dwayne Johnson, Michael Cena és a többi izomkolosszus is, Jason Momoánál most jött el ez a pillanat, és rögtön túl is tolta a dolgot a Netflixen futó Álomország kosszarvú, vámpírfogú, örökké pörgő és bulizó Flipjeként, aki az álomvilágban ugrabugrál, de ez egy olyan film, amibe kell egy ilyen figura – és az végén az is kiderül, miért lett ő ilyen.
Némó (Marlow Barkley, aki a fiatal Saoirse Ronant idézi meg) az édesapjával (Kyle Chandler) él egy apró szigeten egy világítótoronyban. Ám az apja egy viharban odaveszik, amikor mások segítségére indul, így az árva kislány pedig jószándékú, de sótlan, mindig komoly nagybátyjához (Chris O'Dowd) kerül, aki nem nagyon tud mit kezdeni vele. Aztán Némó
rájön, hogy álmaiban teljesen szabad lehet,
még a szeretett világítótoronyba is visszatérhet, és abban reménykedik, hogy még elhunyt apjával is találkozhat. Ezért aztán, amikor csak teheti, alszik, még az iskolában is, lelopózva az alagsorba, de csak a léha, örömöket hajszoló Flippel hozza őt össze a sors, aki ki-be járkál mások álmaiban, és akit ezért üldöz az álomrendőrség.
Az Álomország története meglepően messzire nyúlik vissza, Winsor McCay folytatásos képregénye, a "Little Nemo in Slumberland" 117 éve, 1905-ben indult el és egészen 1927 elejéig futott. 1989-ben amerikai-japán koprodukcióban már készült belőle egy erős anime beütéseket mutató egész estés rajzfilm Kis Némó Álomországban címmel, most pedig itt az élőszereplős verzió. Mivel 2022 van,
a kisfiú Némó kislány lett, a pici, kövér Flip pedig sármos,kissé pocakos bodybuilderré vált.
Változik a világ, változnak a filmek is. A lényeg azonban maradt, a gyász és a nyomasztó mindennapok elől az álmok világába merülő kisgyerek, a fantázialény, aki képes segíteni, és a felnőtt, aki sokáig képtelen. Nem egy bonyolult képlet, ezt a Netflix is tudta, akik szeretnek egyszerű történetekkel dolgozni, és akik nyilván nem véletlen időzítették a filmet az ünnepekre.
A meglepően eklektikus filmográfiával rendelkező rendező, Francis Lawrence - Constantine - A démonvadász (2005), Legenda vagyok (2007) vagy Az éhezők viadala-filmek -, nem is bonyolítja túl a dolgot, erre az érzelmi vonzatra és a látványvilágra épít. És ha fantáziavilág, akkor rengeteg mindent szabad és rengeteg minden lehetséges, és ilyen szempontból a film mintha a Ryan Reynolds-féle Free Guy (2021 ) – hősei szintén egy folyton alakuló, elkápráztató virtuális díszletparadicsomban száguldanak, hol egy hatalmas kukásautón, hol egy óriási kanadai vadlúdon, WC tartályokból másznak ki, titokzatos gyöngyök után kutatnak, amelyek kívánságokat váltanak valóra, és gigászi polipok elől menekülnek, akik ez emlékektől foszthatnak meg, ha utolérnek. A látvány mögött van egy könnyen átélhető fájdalom, a szüleit elveszítő kislány magánya – ez, hogy ennek ellenpontjaként Jason Momoa mennyit bohóckodik, az már majdnem részletkérdés lenne, ha nem derülne ki a végére, hogy ki is valójában ez a figura, aki ha akarna, sem tudna távozni az álnok világából, és ez szép lezárást ad.
Nem mondom, hogy ez lesz az ünnepi szezon meghatározó alkotása, amire sokáig emlékezünk, de
egy nagyon kedves és látványos darabról van szó a kellőképpen laza Momoával
és a mindig megbízható Chris O’Dowddal – meg egy Elvis-frizurás kínai kiscsávóval, aki egy böhöm nagy kukáskocsit vezet.
Értékelés: 7/10
