Nyilván jó szándékkal lett túlzsúfolt a nagy klasszikus kémregény, A keselyű három napja tévésorozatos feldolgozása, mert egész jól mutatja meg az amerikai hírszerzőtársadalmat, csak elveszik a sok részletben.
Emlékeznek egy nagy régi klasszikusra, a Robert Redford és Faye Dunaway főszereplésével készült A keselyű három napjára (1975), amit a legendás Sydney Pollack rendezett James Grady regényéből? Hát most megkaptuk sorozat formájában a CIA-nak dolgozó, de gyakorlatilag civilként gondolkodó fiatal CIA-elemző történetét, akinek a teljes csoportját kiirtják, majd őt vádolják a gyilkosságokkal. Jó kis alapanyag ez, amit nem volt nehéz modernizálni, iszlám terroristákkal, radikális jobboldaliakkal, és legfőképp a mindent látó és halló modern megfigyelőrendszerekkel. Kérdés persze, hogy Andrew McCarthy és Lawrence Trilling rendezőpáros a modernizáláson kívül mit tudott hozzátenni egy igazi kultfilmhez.
A nálunk az HBO GO-n csak most debütált, de Amerikában az Audience csatornán már a második évadával futó új A keselyű három napja koncepciója az, hogy az úgy nevezett hírszerző közösséget valóban közösségként mutassa be, beleértve a feleségeket, barátságokat, adott esetben rokoni kapcsolatokat, titkolt viszonyokat, meg mindent, ami ezzel jár. Erre húzza rá Joe Turner (Max Irons), a fiatal, idealisztikus elemző történetét, akinek nagybátyja is a Cégnél van, aminek ugyan alapvető szinten nem ért egyet még a létezésével sem, de egyrészt a nagybácsi miatt mondott igent a munkára, másrészt azt remélte, hogy talán belülről jobbá teheti a helyet. És amikor az általa írt algoritmus valóban meghiúsít egy terrortámadást, úgy tűnik, jó úton jár, ám másnap fegyveresek az egész elemző csapatot likvidálják, ő is csak a csodával határos módon menekül meg, és mire azt mondhatná, hogy „Én nem erre szerződtem!”, tovább kell menekülnie, mert már rá is kenték az egészet.
Nagy misztérium nincsen, rögtön tudjuk, kik a tettesek, egy hadiipari cég főnöke és pár rossz CIA-s, és bár a nagy terv csak lassan bontakozik ki, a sorozat nem a meglepetésekre épül, mindenkiről hamar megtudjuk, melyik oldalon áll, és bízhatunk-e benne vagy sem. Innentől inkább az a kérdés, eléggé megszeretjük-e Joe Turnert és barátait ahhoz, hogy tényleg izguljunk értük, illetve elég hitelesen mutatják-e be a hírszerzést ahhoz, hogy beszippantson minket ez a közeg. A választ gyorsan meg is adjuk: nem szeretjük meg túlságosan a srácot, a közeg viszont izgalmas, ha nem is olyan "lerágom tövig a körmöm" módon. Max Irons, aki, ahogy azt a neve is sejteti, a nagy Jeremy Irons kisfia, nagyon átlagos srác, túl átlagos ahhoz, hogy elhiggyem neki, hogy egy istenadta zseni, és túlságosan átlagos ahhoz, hogy a főszereplőt lássam benne. Az utóbbi akár jó ötlet is lehetne, és tendencia is, hogy hasonló arcokra szabjanak szériákat – a Perry Mason címszereplője, Matthew Rhys még nála is szürkébb figura -, de ez csak akkor működik, ha a karakter életteli.
Joe Turner viszont olyan, mintha a 90-es évek filmjeiből lépett volna ki, minden árnyalat nélküli akciófilmes figura elszánt álcsontokkal, egy JÓFIÚ, aki mindig tudja, mi a helyes, aki mindig jól dönt – viszont ehhez képest feleslegesen sokat őrlődik. És maga Irons sem különösebben karizmatikus, bár úgy a hatodik részre nagyjából megkedveltem – de nyilván már az elsőben kellett volna megszeretnem. Sokkal fajsúlyosabb karaktert hoz a veterán William Hurt, a magas rangú, kissé már kiégett és félretolt hírszerző nagybácsiként – én sokkal inkább vevő lettem volna a sorozatra, ha ő lett volna a főszereplő. Hurt karaktere ugyanúgy fut versenyt az idővel, hogy megmentse fiatal védencét, mint maga a főhős, csak rá valahogy jobban lehet figyelni. És hosszasan lehetne sorolni a szintén izgalmas karaktereket a CIA különböző szintjein és beosztásaiban – köztük van Bob Balaban és Mira Sorvino is -, és ez egyszer a gonosz végrehajtók is jelentős játékidőt kapnak. Nem is szokták a piszkos munkát végrehajtókat különösebb egyéniséggel felruházni, de jó ötlet, hogy velük is foglalkoznak, és a palesztin Leem Lubany (Omar) sokat ki tud hozni ebből.
Egy nagy mellényúlás azonban van: Brendan Fraser olyan szerepet kapott, ami egyrészt rosszul van megírva, másrészt eleve nem illik a rég látott színészhez. És nem az a gond, hogy a mindig szerethető Fraser most mást játszik, mint amit szokott, hanem az, hogy túljátszik egy olyan figurát, aki alapjáraton sem életszerű. A keselyű három napja eleve túl sok időt tölt karaktereivel, ezzel elaprózva magát a történetet, ami túl gyakran torpan meg azért, hogy egy-egy, egyébként szimpatikus, de nem feltétlenül fontos szereplő sorsával foglalkozzon. Ez néha viszont egész jól sül el: van egy jelenet, valamikor az évad közepén, amikor a fegyverlobbi tagjai, üzletemberek, politikusok, tábornokok, CIA vezetők buliznak, és azok az emberek, akik háborúkat robbantanak ki, akik miatt emberek ezrei halnak meg, elengedik magukat, hiphopra rázzák magukat fontosságuk teljes tudatában. Övék a világ, de talán nem is olyan sokáig. Van jó oldala is a sorozatnak, és a jó pillanatokon kívül a mondanivalója is számít.
Értékelés: 6/10
