A PORT.hu Pótvizsga rovatában ezúttal 24 évvel a bemutatója után néztük meg szűz szemmel Al Pacino, Keanu Reeves és Charlize Theron hátborzongató thrillerét. Nem bántuk meg!
Pótvizsga címmel indult idén áprilisban egy új cikksorozat itt a PORT.hu hasábjain, hogy a szerkesztőség tagjai hétről hétre szemérmesen meggyónhassák, ha valójában nem is láttak bizonyos kultfilmeket, csak úgy tettek a konyhába szorult bölcsész házibulikon, mintha. Most viszont olyan szerencsés korban élünk, hogy a népszerű streaming platformoknak köszönhetően akár a munkahelyi ebédidőben vagy az éjszaka közepén, az ágyban fekve is be tudjuk pótolni az évtizedes mulasztásokat, és rácsodálkozhatunk egy-egy régi alkotásra, hogy mekkorát üthetett a maga idejében (vagy épp ellenkezőleg: elgondolkodhatunk azon, miért magasztalja mindenki érdemein felül az adott alkotást). Nálam A remény rabjai, A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső, a David Lynch-féle Dűne és a Fegyvernepper után az 1997-es Az ördög ügyvédje következett a sorban, amit a Netflix kínálatában csíptem el.
Amennyiben a kedves olvasó rendszeresen követi a Pótvizsga rovatunkat, minden bizonnyal már betéve tudja mi következik most. Igen, a kedélyes nosztalgiázás, amikor is egy kis múltba révedezést követően szemérmesen igyekszem számot adni arról, hogy anno miért nem láttam az aktuális recenzió tárgyát. Az ördög ügyvédje kapcsán alighanem hamar felmentene a tekintetes bíróság és a szigorú esküdtek: a magyarországi premier (1998. január 19.) idején ugyanis mindössze 15 éves voltam. Így aztán ha néha moziba mentem a barátaimmal, ennyi idősen a természetfeletti elemekkel megspékelt tárgyalótermi filmek helyett inkább olyan blockbusterek hoztak inkább lázba, mint a Titanic vagy A holnap markában című James Bond-mozi, esetleg Az ötödik elem, ha még játszotta a Tisza vagy a Tallin filmszínház, amelyek tipikus kisvárosi utánjátszó mozik voltak (miközben a premierfilmek mindig a Vörös Csillagról Nemzetire átkeresztelt moziban peregtek). Az ördög ügyvédje tehát kimaradt nálam anno 1998-ban, és egészen mostanáig nem is volt különösebb ingerenciám arra, hogy bepótoljam.
Ennél nagyobb hibát nem nagyon követtem el az elmúlt évtizedekben! Az ördög ügyvédje ugyanis 27 év késéssel is megdöbbentően jó film, fullasztó atmoszférával és kiváló színészi alakításokkal!
A Holtpont, az Otthonom, Idaho, a Johnny Mnemonic és a Féktelenül fiatal és feltörekvő sztárja sztárja, a Mátrix-trilógia kasszasikere előtti Keanu Reeves ebben a filmben Kevin Lomaxot, a sikeres védőügyvédet alakította meglepően jó átéléssel (láthattuk például dühöngeni és mosolyogni is a máskülönben elég morózus és szomorú fizimiskájú színészt!). Lomax egyetlen pert sem veszített még életében, mert szinte hipnotikus erővel bírja rá arra az esküdteket, hogy mentsék fel ügyfeleit. De nemcsak a tárgyalóteremben, hanem a magánéletében is szerencsés: van egy elbűvölő felesége, Mary Anne Lomax (akit az ekkor még csak mindössze 21 éves Charlize Theron alakít).
Csakhogy semmi sem tarthat örökké. Egy napon betoppan Lomaxhoz egy tekintélyes New York-i jogi cég megbízottja, aki közli vele, hogy felettesei felfigyeltek hihetetlen teljesítményére és szeretnék a cég munkatársai között látni. Lomaxék tehát New Yorkba utaznak, ahol hamarosan megismerkednek a cég titokzatos vezetőjével, John Miltonnal (Al Pacino ördögien jó a szerepben). A nagyravágyó Kevin nem bír ellenállni a kísértésnek, elfogadja Milton ragyogó ajánlatát. Új főnöke életmódja, hatalma és a körülötte lebegő érzéki női figurák azonban kibillentik egyensúlyából: amikor sztárügyvédként belekóstol a hatalomba, valami megváltozik benne. A győzelem megszállottjává válik és többé semmi más nem érdekli. Nem figyel felesége baljóslatú látomásaira, aki egyre furcsább dolgokat tapasztal és megérzi, hogy mennyire súlyos árat kell fizetniük a csillogó luxusért és a felső tízezerhez tartozás előnyeiért...
Talán nem spoiler elárulni, hiszen elég hamar világossá válik, hogy a címbéli ördög, akinek főhősünk ügyvédként dolgozik, nem más, mint maga Milton. Már a neve is igen beszédes: az angol költő John Milton írta az Elveszett paradicsom című eposzt, amelynek a főhőse a bukott angyal, Lucifer, aki inkább szabad akaratú úr a Pokolban, és éli világát a vérzivataros XX. században, mint hogy engedelmes szolga legyen Isten eleve elrendelt világában. No persze ebből a vallási-mitológiai háttérből sokáig nem igazán derül ki semmi konkrétum, mivel Anne felismerése arról, hogy az őket körbe vevő, rongyrázó jogászok, pénzügyi vezetők, politikusok, valamint a feleségeik és a szeretőik valójában rút pofájú démonok, jó darabig úgy van beállítva, hogy ez csak a sztárügyvéd férje árnyékában otthon kornyadozó feleség hallucinációja. Onnantól azonban, hogy a film második felétől egyre több jel mutat az ördögi természetű túlvilági hatalmak jelenlétére, az eleve fullasztó atmoszférájú thriller is átcsap kőkemény horrorba (lásd: belek közt matató kisgyerek, véresre karmolt meztelen nő, stb.)
De Az ördög ügyvédje nem is ezek miatt a naturalista elemek miatt félelmetes film, hanem amiatt, ami nagyon is hétköznapi, emberi benne.
Kevin Lomax a néző szeme láttára korcsosul el erkölcsi értelemben, és aljasodik le a rá vicsorgó démonpofák szintjére.
A fiatal ügyvédet annyira megigézi a rengeteg pénz, hogy egy idő után már nem is érdekli, miből jön össze a nagyvilági élet, lelkiismeretfurdalás nélkül kimosdat a bűn mocskából minden tehetős kuncsaftot a bíróságon, legyen az illető tinilányokat molesztáló perverz, vagy többszörös gyilkos. A nagyon szegények és nagyon gazdagok közt tátongó szakadék, a pénz és a hatalom drogokhoz hasonló mámorító hatása, a drága öltönyökkel és luxusórákkal villogó, nagyvárosi amerikai felső tízezer zárt elitklubként való működése mind olyan téma, ami valahogy ott izzott a '90-es években a levegőben.
Talán nem véletlen, hogy a falanxként összezáró, az egymást közt egy percig sem titkolt félrelépéseken, orgiákon, emberöléseken és egyéb disznóságokon nagyokat nevető, de a nagyvilág előtt mindezt gondosan eltussoló milliomosok mindent behálózó, láthatatlan világa nemcsak Az ördög ügyvédjében jelent meg, hanem a 2000-ben mozikba került Amerikai pszichóban is (amelynek Bret Easton Ellis azonos című 1991-es regénye volt az alapja). Az ördög ügyvédje viszont sokkal fogyaszthatóbban, nézőbarátabb módon mutatja be mindezeket Christian Bale későbbi kultfilmjénél – nem csoda, hogy 46. helyen áll a PORT.hu olvasók szavazatai alapján összeállított TOP100-ban, ahová az Amerikai pszichó a túlzásba vitt naturalizmusa és erőszakossága miatt be sem tudott kerülni.
