Ez a Netflixen futó ausztrál dráma, az Idegenek egymás között alapvetése: egy beépített rendőrnek össze kell haverkodnia egy gyerekgyilkossággal gyanúsított férfival, hogy annak bizalmát elnyerve megoldhassa az ügyet.
A mai Ausztrália brit büntetőkolóniaként jött létre, ide hurcolták a birodalom nem kívánatos elemeit: bűnözőket, lázadókat, nincsteleneket, akik aztán egy új országot építettek fel a kontinensnyi földrészen. Nem mellesleg az őslakosokat hol kiirtva, hol rabszolgasorba taszítva. Nem csoda, hogy az erőszak motívuma a mai napig megmaradt az ausztrál művészetben, amelyben mindig is volt egy nagyon erős balladisztikus elem. Az ausztrál filmekben is rendszerint szikár férfiakat látunk egy kopár tájban a múlt bűnein elmélkedni – a Priscilla - A sivatag királynőjének kalandjai (1994) a nyilvánvaló kivétel, amely erősíti a szabályt.
Idegenek egymás között (2022) abszolút tipikus ausztrál krimi, amely ráadásul egy megtörtént eset alapján készült, egy hosszan elhúzódó, összetett és kockázatos nyomozást feldolgozva egy gyerekgyilkossági ügyben. Egy kisfiút elraboltak egy forgalmas út mellett, és nem került elő a holttest. Van gyanúsított, de az eltűnés idején a rendőrök hanyag módon kezelték a helyszínt, az illető pedig nevet változtatott, és egy másik államba költözött. Nyolc évbe telt, mire egy rendőrnő (Jada Alberts) aprólékos munkával bebizonyítja, hogy
a férfi alibije nem állja meg a helyét, és akcióba lép egy fedett nyomozócsoport.
A feladatuk az, hogy elhitessék a férfival, Henry Teague-gel (Sean Harris), hogy egy komoly bűnszervezet tagjává fogadták, „bevették a buliba” – cserébe viszont őszintének kell lennie velük. A legnehezebb feladat Markra (Joel Edgerton) jut, neki kell elnyernie a zárkózott, gyanakvó Henry bizalmát, és ehhez „igazi” barátjává kell válnia, miközben tudja, hogy egy gyerekgyilkossal spanol – úgy, hogy a kisfia annyi idős, mint az áldozat volt.
A kanadai rendőrség által kifejlesztett, valóban létező módszer lényege a fokozatosság, a célszemély a „banda” egyre több tagját ismeri meg, és bár nem tud róluk sokat, egyre inkább azt érzi, hogy közéjük tartozik,
majd rákérdeznek, vannak-e tisztázatlan ügyei,
mert azok potenciálisan rájuk is bajt hozhatnak most már. Ám az, ami kollegáinak rutinfeladat, Marknak egy rémálom, hiszen neki nem csak folyamatosan a férfi mellett kell lennie, de folyamatos lelki támaszaként is kell szolgálnia, hogy az végre megnyíljon. Ebből az alapállásból persze az is szükségszerű, hogy Thomas M. Wright író-rendező filmje nem szaladhat előre, főhősünkkel együtt türelmesen ki kell várnunk azokat az érzelmi fordulópontokat, amelyek előre tudják vinni az ügyet.
És hiába a masszív rendőrségi „hadművelet”, a gondosan megtervezett találkozók újabb ás újabb szereplőkkel, az Idegenek egymás között alapvetően egy kamaradráma. A mit sem sejtő, a színjátékba egyre mélyebbre elmerülő gyanúsított és az átverés kulcsfigurájaként az egészet egyre jobban megszenvedő rendőr közötti dráma, ahol furcsa módon megcserélődnek a szerepek,
a gyerekgyilkos lesz a lépre csalt áldozat és a rendőr a „szélhámos”,
akinek barátságot kell színlelnie egy olyan ember felé, akit minden porcikájával megvet, mégis napi szinten el kell vele hitetnie, hogy ők ketten ugyanolyanok, hogy kiáll érte és megvédi. Ehhez pedig kellett két olyan színész, mint Harris és Edgerton. Két időtlen arcú, viharvert alak, akik mintha pont az ilyen szerepekre születtek volna. Kettőjük közül nyilván Edgerton az ismertebb, ő az ilyenfajta szikár, sötét szerepekben nagyszerű, máskor inkább kétesélyes – lásd. Exodus: Istenek és királyok (2014) vagy A nagy Gatsby (2013). Most nagyon jó, akárcsak Harris, akinek tulajdonképpen a folyamatos szorongás és feszültség megjelenítése a feladata, pár másodpercnyi felengedéssel, ami egyszerűnek hangzik, de egyáltalán nem az.
Más szempontból is fordított a képlet. Az olyan filmekben, ahol beépített zsaru a főszereplő – lásd. a nagy klasszikust a témában, a Fedőneve: Donnie Brascó t (1997 ) -, ő mindig egyedül van egy rakás bűnöző között, állandó életveszélyben, itt viszont egyetlen bűnöző van egy rakás, magát bűnözőnek kiadó rendőr között. Ennek ellenére nem kisebb a feszültség, ami különös stílusbravúr egy olyan filmben, ami az erőszakról szól, de magát az erőszakot nem mutatja meg. És persze elgondolkodik az ember, hogy micsoda irtózatos pszichés teher alatt vannak azok, akik ilyen fedett nyomozásra vállalkoznak, és milyen nyomokat hagy bennük ez a munka.
Értékelés: 8/10
