Az elképesztő méretű rendőri korrupcióról és rendszerszintű rasszizmusról szól az HBO MAX új sorozata, a Miénk a város, amelyet az oly sokat dicsért Drót készítői jegyeznek.
A 2000-es évek elejére a Baltimore-i bűnelkövetési statisztikák, különösen, ami az emberöléseket illeti, olyan elborzasztóan rosszak lettek, hogy a helyi rendőrség, a polgármester hallgatólagos támogatásával egy rendkívül „kreatív” megoldáshoz folyamodott.
Tömegesen tartóztattak le mindenkit, aki beleillett egy bizonyos kategóriába – egyszerűen szólva, aki afroamerikai férfi volt -, rendszerint mondvacsinált okokkal, vagy akár ok nélkül.
Másnap vagy harmadnap ki is engedték őket vádemelés nélkül, miután aláírattak velük egy papírt, hogy nem emelnek panaszt. A bűnügyi mutatók valóban javultak némelyest, a rendőri visszaélések száma viszont az egekbe ugrott, majd kiderült, a rendőrség civilruhás elit egysége rablással és drogkereskedéssel foglalkozott éveken át. Ezt mutatja be az HBO MAX saját gyártású minisorozata, a Miénk a város (2022).
Ha ismerősen hangzik a „bűnözés Baltimore-ban” szóösszetétel, az nem véletlen: itt játszódott az HBO egyik legelismertebb sorozata, a David Simon nevével fémjelzett, Idris Elba és Dominic West főszereplésével készült Drót (2002). Simon visszatért a városba, és összeállt a Drót és Fülledt utcák sorozatokon is dolgozó George Pelecanosszal. Alapanyagként a Baltimore Sun riportere, Justin Fenton által írt tényfeltáró könyv szolgált – és itt szögezzük el, hogy a Miénk a város nem true crime dokumentumsorozat, de lehetne az is. Antihősünk Wayne Jenkins őrmester (Jon Bernthal), a Gun Trace Task Force vezetője, agresszív, karizmatikus zsaru, az ő felemelkedése és bukása a sorozat tárgya. Látjuk, ahogy becsületes újoncként megismeri az ottani szokásokat - az egység addig is korrupt volt -, azt, ahogy rájön, hogyan tudja kiegészíteni szerény fizetését, majd azt is, hogyan kapja el a gépszíj, és kezd el nagyban játszani. Jó szimata van, jó füleseket is kap, gyakran tartóztat le bűnözőket, de ő és a társai a lefoglalt pénz és drogok nagy részét zsebre vágják– sikerei miatt viszont mindent elnéznek neki.
Jenkins és társai idővel egyre pofátlanabbak lesznek, a drogot eladják, és gyakran becsületes polgárokat rabolnak ki, ha kell, hamis bizonyítékokat rejtenek el - mindezt úgy, hogy tudják, hogy a szövetségiek nyomoznak utánuk. És itt lesz kerek a kép. Merthogy megismerjük a Jenkins után nyomozó FBI ügynököket és helyi segítőiket is, előkerül az ügyészi hivatal munkatársnője (Wunmi Mosaku), aki a rendőri visszaéléseket vizsgálja, és megismerünk egy rendőrtisztet a gyilkosságiaknál, aki annak idején Jenkins partnere volt, és akaratán kívül belefolyt annak ügyleteibe. És mivel a hat részes, epizódonként egy órás minisorozat, amelyet a Richard király rendezője, Reinaldo Marcus Green jegyez, előszeretettel ugrál ide-oda az időben, megismerjük Jenkins már letartóztatott társait is, akik önként és dalolva, illetve jó adag cinizmussal számolnak be minden gazemberségről, amit közösen csinálnak, merthogy itt arról van szó, hogy aki előbb és nagyobb mértékben működik együtt a hatóságokkal, az jár a legjobban.
Akárcsak a hihetetlenül magasan értékelt, gyakorta idézett Drót, a Miénk a város is igyekszik teljes képet adni a nézőnek, beleértve a szélesebb politikai eseményeket – Donald Trump 2016-os választási győzelme adja a hátteret a történtekhez – mégsem érezzük azt, hogy a teljes képet kapjuk meg. Magáról Baltimore-ról szinte semmit sem tudunk meg – lehet, hogy ez nem is baj, de felteszem, az alkotói szándék más volt -, és maguk a szereplők sem kötnek le teljesen. Tény, hogy Jon Bernthal rendkívül karizmatikus, nem véletlen ő napjaink egyik legkeresettebb színésze, de nem elég ahhoz, hogy egyedül elvigyen a vállán egy ilyen nagyívűnek szánt történetet, a többiek pedig még úgy is elég haloványak, hogy ezek a karakterek létező személyek. A sorozat, bár a nyomozást illetően irdatlan mennyiségű részletet zúdít ránk, a karaktereknél mindent leegyszerűsít. A korrupt zsaruk üvegből isszák a sört, csámcsogva esznek és cuppogva szopogatják le a zsírt az ujjukról – ez valamiért visszatérő motívum -, és mind Under Armour cuccokat hordanak, miközben az ügyésznő klasszikus darabot játszik kevés szabadidejében fuvolán.
Érdekes, hogy, bár több gyilkosságot is megemlítenek a korrupt zsaruk kapcsán, illetve belekezd egy konkrét gyilkossági ügy felgöngyölítésére, ezek nem kapnak különösebb jelentőséget. Pedig ha egy néző mérlegel, melyik izgalmasabb, egy rakás pénz zsebre vágása, nem kérdés, hogy nyilván a gyilkosságra kapja fel a fejét – ilyen az emberi természet, a vér az, amire MINDIG felfigyelünk. Ehelyett marad az aprólékos, irgalmatlan mennyiségű részletet felhozó, illetve több, egymást keresztező nyomozás, amelyek kapcsán flashbackben mindig megkapjuk az „elkövetést” is, ami inkább a true crime szériák sajátja, És hiába a rengeteg részlet, egy dologra a sorozat, amely egyértelműen a faji megkülönböztetés ügyét tűzte ki a zászlajára, nem válaszol, és nem is firtatja a kérdést. Hogy az ördögbe tudtak Jenkins nagyrészt fekete rendőrökből álló egységének tagjai teljes mellszélességgel kiállni a rendőrség egyértelműen rasszista működése mellett? Egyetlen egyszer látunk egy letartóztatott fehér gyanúsítottat, mindenki más, akit a rendőrök zaklatnak, fekete, mert ez is volt a cél, kivonni a feketéket az utcáról.
Értékelés: 6/10
