Aki nem olvasta Frank Herbert regényeit, és először Denis Villeneuve-filmjeiben csodálkozott rá a Dűne világára, abban két kérdés egészen biztosan felmerült. Az egyik, hogy egy ilyen messzi-messzi jövőben játszódó történetben miért nincs jelen a mesterséges intelligencián alapuló csúcstechnika, és hogy pontosan miként vált ennyire befolyásossá a Bene Gesserit néven praktizáló titokzatos női rend. A Dűne: Profécia előzménysorozat a minimális vállalását teljesíti, vagyis választ ad ezekre a kérdésekre, de hogy ezen túl van-e létjogosultsága, az az első négy rész alapján még nem derül ki.

Ami tény: Isten malmai a Dűne univerzumában is lassan őrölnek. Hiába járunk ugyanis tízezer évvel Paul Atreides születése előtt, az ismert világegyetem ránézésre pont ugyanolyan állapotban van, mint Villeneuve filmjeiben, mind a technikai színvonalat, mind a hatalmi törekvéseket illetően. Ha nem is teljesen ugyanazok az erőviszonyok a sakktáblán, mint a távoli jövőben, a figurák, vagyis a különböző uralkodóházak mind ismerősek lehetnek a nézőknek, és a központi konfliktus egyik forrása már ekkor is az Arrakis bolygó és a fűszertermelés kontrollálásának kérdése. Javicco Corrino császár meggyengült pozícióit azzal próbálja erősíteni, hogy házasságot tervez a lánya, Ynez és a Richese-ház egyik (még csak kilencéves) sarja közt, biztosítva ezzel a fűszertermelés fenntartásához szükséges szövetséget. A tervet komplikálja egy rejtélyes császári katona érkezése: Desmond Hart (Travis Fimmel) azt állítja, hogy egyedül élt túl egy támadást az Arrakison, de valójában nem a fremenek voltak az elkövetők, hanem a császár szövetségesei közül valaki. A férfiról emellett az is kiderül, hogy a bolygón halálos szuperképességekre tett szert, amiket nem fél használni a céljai elérésének érdekében.

Ezeket a fejleményeket az itt még csak Testvériségnek hívott Bene Gesserit tagjai sem nézik ölbe tett kezekkel, már csak azért sem, mert vezetőjük, Valya Harkonnen azt tervezte, hogy Ynez hercegnőt is felveszi a Rend tagjai közé, szorosabbra fűzve ezzel a kapcsolatot a Corrino-házzal. Valya első körben a császár helyzetét szeretné stabilizálni, de a távlati tervei ennél kicsit ambiciózusabbak: a cél az egész világegyetem kontrollálása. Az egyik eszköz ehhez az Igazmondó-hálózat, ők azon tagjai a Rendnek, akik emberi hazugságvizsgálókként szolgálják az egyes házak vezetőit – vagyis képesek bárkiről megállapítani, hogy igazat mond-e –, de közben kettős ügynökként a Testvériséghez is lojálisak. Amikor Javicco Corrino igazmondója, Kasha nem természetes úton életét veszti, Valya személyesen próbálja kideríteni, hogy mi folyik a Salusa Secunduson, a Corrino-ház szülőbolygóján.

Ha valamivel nem lehet a Dűne: Prófécia alkotóit megvádolni, akkor az az, hogy kevés történetszálat és karaktert mozgatnának meg az első pár részben – fomálódik többek közt a háttérben egy császár elleni puccs is –, sőt még kapunk egy flashbackepizódot is, amiből kiderül, mi mindent követett el Valya és a teljesen más habitusú nővére, Tula még tinédzserként. Tekintve, hogy milyen sűrű a forrásként szolgáló Dűne-mitológia – a szériát Brian Herbert és Kevin J. Anderson Sisterhood of Dune című regénye ihlette –, érthető, hogy a két kreátor, Diane Ademu-John és Alison Schapke nem spórol az expozícióval, de ezzel nem könnyítik meg a nézők dolgát. Sok kritikus a Trónok harcát citálja párhuzamként, mondván a Dűne: Prófécia az HBO korábbi nagy sikerét használja sorvezetőnek – valójában George R.R. Martin volt az, aki sokat merített Frank Herbert klasszikusából –, és papíron meg is állja a helyét az összevetés. Mindkét sorozatban nagy hatalmú uralkodóházak küzdenek az ismert világ kontrolljáért, miközben a kulcsszereplők sokszor nem is azok, akik a trónon ülnek, hanem a háttérből intrikáló, szervezkedő tanácsadók, „suttogók” – lásd: Kisujj, Tyrion, Varys, Melisandre karaktereit vagy itt a Bene Gesseritet. A Trónok harca ugyanakkor sokkal populistább sorozat volt, több szexszel, erőszakkal és akcióval, és a rengeteg markáns karakter közt is könnyebb volt kedvencet találni. A Dűne: Prófécia ehhez képest lassabban építkezik, és a jelenetek nagy részében azt láthatjuk, hogy a szereplők különféle bolygókon, tróntermekben, kiképző központokban, félhomályos kocsmákban és hálótermekben diskurálnak egymással. Vagyis

a sorozat nem annyira a Trónok harca, mint inkább a Sárkányok harca űrbéli megfelelője,

ahol az alkotók megengedhetik maguknak a komótosabb tempót és a szó szerint sötétebb hangvételt, mert eleve azon nézőket akarják kiszolgálni, akik rajongói az eredeti filmnek/sorozatnak.

Más kérdés, hogy sikeres lehet-e hosszútávon egy olyan sorozat, amelyben – az első négy rész alapján – akadnak ugyan komplex karakterek, de olyanok, akik intenzív érzelmeket váltanának ki a nézőből, nem nagyon. Cserébe

a mitológiaépítés kifogástalan, ahogy a széria vizualitása is kiemelkedik a tévés- és a streamingmezőnyből

– annyira ugyan nem impresszív a látványvilág, mint Villeneuve filmjeiben, de a CGI-jal megtámogatott díszletek így is monumentálisnak tűnnek, és a speciális effektusokért felelős szakemberek mellett a kosztümtervezők is lenyűgöző munkát végeztek. A castingot sem érheti különösebb kritika, Emily Watsonnak nagyon jól áll a szenvtelen intrikus szerepe, ami erős kontrasztban áll a testvérét alakító Olivia Williams melegebb kisugárzásával, de említést érdemel még Mark Strong is, aki a szokásos gonosz karaktereinél árnyaltabban formálja meg a császárt, illetve Travis Fimmel pszichopata vonásokat mutató szuperkatonája.

A részben Budapesten forgatott Dűne: Prófécia emiatt kudarcnak semmiképp sem nevezhető, de valószínűleg egynél több évadra lesz szüksége ahhoz, hogy kiderüljön, be tudja-e váltani a potenciálját. Ha mást nem is, a korszellemet mindenesetre telibe találja. Egyrészt az egyik legfontosabb történetszála arról szól, hogy hogyan (nem) tud együtt élni egy civilizáció a mesterséges intelligenciával, vagyis a „gondolkodó gépekkel”, másrészt a trendekhez illeszkedve a Dűne: Prófécia is ízig-vérig női sorozat. Nemcsak azért, mert egy női rend áll a fókuszában, hanem mert a kreátorai és az írói is nők, ami a minőséget önmagában persze nem garantálja, mégis üdvözlendő fejlemény.